Visszavonulásának okairól vallott Azahriah
Pozsonyban adta utolsó koncertjét Baukó Attila, Artisjus-díjas magyar énekes, dalszerző és youtuber.
Az ország elhagyásába – lásd a gyakorlatot – abszurd módon a Pozsonyba „emigrálás” is belefér, sokszor ez az első lépés. Mert Pozsony már nem az ország. Pozsony az Pozsony. Amolyan magy..., pardon, szlovák narancs, sárgább, savanyúbb, de.
„Pozsonyban kemény kapitalizmus van, de nem csupán ennek, hanem múltjának és elhelyezkedésének köszönhetően is – a korrupciót leszámítva – jobbos, de már romos bástyaként üzemel. Nagyjából elfogadható arányokban leképezi a társadalmi rétegeket, relatíve működik, relatíve élhető, relatíve fejlődik, relatíve van valamilyen kiszámíthatatlan, de azért potenciálisan remélhető jövője.
Ezzel szemben az »országban«, még a »nagyvárosokban« is csupán egy aránytalanul szűk réteg (lásd ismét a fentebb linkelt statisztika tanulságait) látja a jövőt. Mindenki más napi megélhetési »politikát« folytat a szegénységi küszöb közelében, jobbára (érezni kell a szó iróniáját), szóval jobbára hosszú távú, rosszabb esetben középtávú jövőkép nélkül.
Kiábrándultság, reményvesztés, közöny.
Ez jellemzi az országot, mely birkatürelemmel tudatosítja, hogy volt és még lehetne rosszabb, sőt lesz is, ezért aztán széles körben elfogadhatóvá szelídült az ebből főzünk, mert nincs más stratégia. Vagy az ország elhagyása. Az ország elhagyásába – lásd a gyakorlatot – abszurd módon a Pozsonyba »emigrálás« is belefér, sokszor ez az első lépés. Mert Pozsony már nem az ország. Pozsony az Pozsony. Amolyan magy..., pardon, szlovák narancs, sárgább, savanyúbb, de.
Úgyhogy itt már – megközelítve a magyar, a negatívan balkáni és a »keleti típusú«valóságot – a pozsonyi sznob csomagolás ellenére eltompultak a szerepek és igények. Már nem a népet képviseli a kormány, s nem a nép javait osztja el az állam. Nem a miénk és nem a miénkkel gazdálkodik a megbízott, hanem valami »közös«-ből osztogat, akárha a sajátjából. És ezt az elvet a többség, még Pozsonyban is, elfogadta, ebbe belenyugodott. Mint a későszocialista időkben, amikor a közösből lopással érvényesülni normális volt. A múlt idő abszurditását érzékeljük.”