Az álságos szabadságharcról

„Nem ekkor hirdetett szabadságharcot. Persze ő is érezte, hogy híveinek jogos igényeit ki kell valahogy elégítenie. Csinált hát nekik ürügyet, hadd vonuljanak, ha már vonulhatnékjuk van. Orbán így ideológiai szabadságharcot hirdetett. Hirtelen a hatvannyolcasok lettek hazánk egyetlen ellenségeivé, és Orbán egy kézzel akarta volna újraevangelizálni a közismerten hanyatló Nyugatot. A hívek pedig sajnos nem az eszük, hanem ilyen-olyan érzelmeik által vezetve elhitték, hogy ma tényleg a hatvannyolcasok a legnagyobb gondjaink, és tényleg Daniel Cohn-Bendit ellen kell menetelni.

Az új ellenségkép, a csatazaj azonban sikeresen elfedte a valóságot: Orbán Viktor és kormánya teljességgel hitet tett a neoliberális paradigmák mellett, és az országot tálcán kínálja fel az olcsó munkaerőt kereső nyugati cégeknek. Alexisz Ciprasz »humanitárius katasztrófának« nevezi a görög kétgyerekes családok 34 ezer eurós fizetését. Orbán Viktor meg eközben »versenyelőnynek« tartja, hogy egy győri vagy kecskeméti munkás harmadannyit visz haza, mint egy ingolstadti vagy stuttgarti. Tényleg ilyen egy szabadságharc? Tényleg ilyen egy patrióta politikus?

Orbán Viktor Magyarországot gazdaságilag olyan pályára állította rá, amely fenntartható, de kitörést nem eredményez. A magyar gazdaság, a magyar munkaerő ma arra kell, hogy a német cégeknek ne kelljen egészen Bangladesig menniük. Magyarország ezzel beszorult egy olyan pályára, ahol a GDP növekedését az alacsonyan tartott és alacsonyan maradó fizetések, a megnyirbált munkavállalói jogok biztosítják.

Mivel a neoliberalizmus és a nacionalizmus kéz a kézben jár, a neoliberalizmusnak nagyon jól jönnek azok az orbáni szólamok, amelyek a magyar nemzetállam szuverenitását védenék mindenféle európai egységgel szemben. Ha valamitől retteg minden multinacionális cég, az az európai politikai és szociális egység. (…)

Egy szabadságharcos kormány nem beletörődne az ország periférikus helyzetébe, nem versenyelőnyt látna a magyar dolgozók megalázóan alacsony fizetésében, és nem tovább nyirbálná a munkavállalói jogokat. Egy valóban szabadságharcos kormány nem az európai egység, az európai szolidaritás ellen polemizálna, hanem belátná, hogy a globális piacon, ahol az egyes tőkeszereplők akár erősebbek, mint egy-egy nemzetállam, nem a nemzetállamok illuzórikus szuverenitását kéne retorikailag erősíteni, hanem az európai egységet, szolidaritást követelni (egységes mininimálbérrel, adórendszerrel, szociális jogosultságokkal, stb.)”