Bekamerázott életek

„Háromféle ember van. Az egyik érzi, mi az erkölcs, tudja, mi a törvény. Hogy mit tehet, s mit nem tehet meg a másik emberrel. A második típus ott hág át erkölcsöt, szabályokat, ahol csak tud, de igyekszik a törvény betűivel megfogalmazott határon belül maradni. A harmadik nem tud sem erkölcsről, sem törvényről, arról meg végképp fogalma sincs, mi fán terem »a másik ember«, mert számára csak két egység létezik: én és a többiek.

Gondolatban mindenki besorolhatja valamelyik kategóriába az ózdi polgármestert, akinek az jutott eszébe, hogy a közmunkásokat ezentúl kamerákkal figyelteti. Nyilván nem bajlódott azzal, hogy mielőtt a város pénzén beszerzi és fölszerelteti a kamerákat – beleértve azt a két csodaszemüveget, amelyekbe bele van építve egy miniatűr felvevő –, megismerje az erre vonatkozó állampolgári jogokat, vagyis a törvényt. Janiczak Dávid bizonyára Orwellt sem olvasott, akinek 1984 című regényében a totalitárius állam belügyi központja minden állampolgárt kamerákkal figyeltet, ezzel kiiktatva a magánéletet.

A cél itt kétségkívül kisebb volt: a jobbikos polgármester mindössze azt akarta kifürkészni, nem lazsálnak-e a közmunkások, nem károsítják-e meg a várost hosszúra nyúló pihenőjükkel, ötvenezer forintos havi munkabérükért (egy sztárügyvéd óradíja) ledolgozzák-e a nyolc órát. Az egyszerű gondolkodású polgármester talán arra jutott, hogy mivel a nagykutyák szobájába sajnos nem szereltethet föl kamerát (pedig de jó lenne tudni, egy-kétmilliós keresetükért mivel töltik a munkaidejüket), hát megfigyelteti a kiszolgáltatottakat. Nem törődött vele, hogy ez az intézkedés sértő annak az amúgy is megalázott helyzetben lévő embernek, aki elvesztette a munkáját. Talán fel sem fogta, hogy a közmunkaprogramot így ő maga fordította visszájára. A munka világába ugyanis csak az vezethető vissza, akinek a méltóságát a nagy segítségadás közepette nem vették el. Az önérzetében megtiport ember falat von maga köré, remény helyett a dac és a harag élteti.”