Ebből a sármból mára egy kiégett ripacs sziluettje maradt, aki végleg belekozmált élete egyetlen szerepébe. Havas Henrik itt maradt nekünk, mint a régen megszűnt állami vállalatok fényreklámjai a budapesti háztetőkön, hogy önmagát legombolyító kötött mackóként, saját mítoszát még életében lerombolja. (…)
Senki nem tud épeszű magyarázattal szolgálni arra sem, miért kell a nézőknek hétről hétre végigkínlódniuk Havas kényszeresen berángatott, dögunalmas anekdotáit, melyeknek az égvilágon semmi szerepük nincs a beszélgetésben – mármint a riporter bennfentességének bizonygatásán túl. (Apropó: hallott-e valaki 20 évesnél frissebb sztorit tőle?)
A műsor rendszerint káoszba fullad, a vendégek be nem fejezett gondolatmeneteit minduntalan félbeszakítja a műsorvezető funkciótlan nagyképűsködése (»mellesleg a tanítványom volt«, »maga nem emlékszik, túl fiatal hozzá«, »ezt én jobban tudom«, stb.) Hiába, egyszerűen nem bírja ki, ha 30 másodpercig nem hallhatja a saját hangját.”