Halálbüntetés – Csak az tudja, mit jelent, aki kihirdetett ilyet

2015. május 07. 15:59

„Az ítéletet hajtsák végre” – ezt az utasítást kellett adnom. Megtörtént. Felakasztották.

2015. május 07. 15:59
dr. Nagy Zoltán
Kisalföld

(A Kisalföldnek nyilatkozott dr. Nagy Zoltán bíró, aki az utolsó halálos ítéletet meghozta Győr-Moson-Sopron megyében).)

„Az ügyben egy agglegény volt a vádlott, a faluban kocsmatöltelékként emlegették. Kinézett magának egy fiatal asszonyt, akinek férje, két gyermeke volt. Az asszony kerülte a közeledését, de egy búcsúban nem lehet, nem illik visszautasítani a táncra való felkérést. Ő megtette. A vádlott ezt zokon vette. Mi az, hogy őt visszautasítják?! Mérhetetlen harag és gyűlölet alakult ki benne, ehhez a jellemtorzuláshoz nyilván az alkoholizmusa is hozzátett. Elhatározta, hogy rettenetes bosszút áll az asszonyon és a férjen is.

Egy éjjel késsel megjelent a kertben, a zajokra kijött a férj, akit azonnal szíven szúrt. Ezt követően pedig az anyával is végzett, mintegy negyven késszúrással. A kicsi gyerekek közben a házban voltak, mit sem sejtettek arról, mi történik. Amikor a szülők nem jöttek vissza a házba, átmentek a szomszédba, de szerencsére nem vették észre, hogy mi történt. A felnőtt szomszédok hajnalban találták meg a holttesteket. (...)

A tárgyalás során nyilvánvalóvá vált, hogy milyen irányba haladunk. Ténybelileg és jogilag könnyű esetnek minősült. Nem volt kétséges az elkövető személye, a gyilkosság módja. Az előre kiterveltség egyértelmű volt, az is, hogy több emberen elkövetett gyilkosságról van szó. A különös kegyetlenség is megállt. Az aljas indokot szintén megállapítottuk, hiszen pusztán azért kellett meghalnia a kétgyermekes anyának, mert elutasította az »udvarlóját«. Abban az időben, ha több súlyosbító körülmény is megállt, a törvény lehetővé – de nem kötelezővé – tette a halálbüntetés kiszabását. Ebben az esetben a beszámíthatóság volt a kulcskérdés számomra. Megvizsgálták az embert, beszámítható volt.

Egy dolog maradt: tudom-e alkalmazni a törvényi passzust? Ez nem kicsi lelki teher. Megfogadtam, hogy ha ez az ember szembe tud nézni azzal, amit csinált; a saját tette súlya alatt képes megtörni, akkor az lesz az ő büntetése. Az életét így kell meghagyni. De nem engedte. Mert azon kívül, hogy saját magát sajnálta, a fogát fájlalta, a börtönkosztot panaszolta, semmivel nem foglalkozott.

Kifejezetten figyeltem az arcát, amikor ítéletet hirdettem. Ha láttak már faarcot, akkor az övé olyan volt. Ezt a pillanatot a vádlottnál sokkal jobban megsínylette a bíró. De egy szót kimondani, ami ráadásul nem végleges, hisz még több fórumon megvizsgálják, semmi ahhoz képest, ami a végrehajtás közben vár a törvény szolgájára...

Minden fokot megjárt az ügy. Maradt a halálos ítélet. Az akkori törvény szerint a végrehajtás az elsőfokú bíró feladata, az pedig én voltam. A kegyelmi kérvény elutasítását a börtönben hirdettem ki, s azt is én mondtam ki, hogy másnap kivégzik a gyilkost. Az egykoron faarcú ember összeomlott. Artikulálatlanul üvöltött, gesztikulált, nem lehetett érteni, mit mond. Elmeorvos vizsgálta meg, még egyszer, utoljára.

Másnap reggel mentünk a végrehajtásra. Egy ütött-kopott asztalt tettek ki egy nagy hodályban. Behozták a férfit, aki ellenkezett. A karjánál emelték fel, rúgkapált. Az utolsó kívánságát teljesítették előtte: az édesanyjával beszélhetett, valami ételt is kért. Még egyszer ki kellett hirdetnem az összes határozatot, de az ismételt ordítozástól alig hallottam a saját hangomat. »Az ítéletet hajtsák végre« – ezt az utasítást kellett adnom. Megtörtént. Felakasztották. Utána még tizenöt percig, síri csendben, a teremben vártuk az orvosi vizsgálat eredményét, hogy valóban meghalt.

Mindez olyan szörnyű, borzalmas dolog, hogy akkor és ott kimondtam magamban: ezt nem szabad többé megcsinálni. Az államnak szólt a gondolatom, s én csak reménykedhettem abban, hogy nem lesz részem hasonlóban. Nem az eset miatt. Az egyértelmű volt. De az állam nem ölhet. Akkor sem. Most sem.”

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 100 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Tündér_Lala
2018. június 26. 09:30
Bizonyos, hogy rettnetes élmény lehetett. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a Kádár éra utolsó 10-15 évének (nem sok ilyen volt) ez a gyakorlata rendben volt. Olyanokat ítéltek halálra, mint a Sós (tucatnyi embert ölt meg a bűntársaival, akiket azután elkapart kukoricásokban) vagy pedifil gyilkosokat akik áldozataikat megölték. Lássuk be, hogy nevelésükre semmi esély nem volt. Másrész ennek a büntetési formának az eltörlése az elvetemültség fokát emelte. Azelött nem volt divat öregeket 3000 Ft-ért megölni a lumpen rétegek körében sem, mert tudták: ezért ők is az életükkel fizethetnek. Vannak olyan elmaradott és primitiv létformák, ahol csak ez a visszatartó erő. Ne keverjük ide a többi életellenes bűncselekményt, mert azért akkor sem járt halálbüntetés. Elismerem, hogy vannak ellenérvek. A legfontosabb a tévedés lehetősége. Ennek esélye viszont azt hiszem minimalizálható. A kérdés, hány ártatlan életet mentene meg a fenálló fenyegetettség és hány ártatlant ítélnének halálra.
írmag
2016. június 17. 19:41
Lehet, nem mint bírónak kellett volna állást találnod: soha ne vegyél részt személyesen másik ember életének aljas kiirtásában, és később majd nem kell tiltakoznod az azért járó halálbüntetés ellen. Szerintem, kurva egyszerű, többen – egymástól függetlenül - kitalálták, mint a kampósbotot.
na még ez is
2016. május 10. 22:03
linkelj már nekem kérlek egy szándékos emberölést, amiért három évnél rövidebb szabvesztet szabott ki a bíróság! köszi
atila68
2016. február 17. 13:03
40 késszúrással.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!