„Az 1990. márciusi első többpárti választást megelőző néhány hónap során egyre világosabbá vált, hogy a legmélyebb politikai törésvonal egyik oldalán a Magyar Demokrata Fórum, a másik oldalán pedig a Szabad Demokraták Szövetsége áll. A politikai rendszer békés átalakítását célzó úgynevezett »kerekasztal-tárgyalásokon« a meghozandó törvények igen jelentős részét kétharmados többséghez kötötték, és ez a nyilvánvaló kormányozhatatlanságot jelentette volna. Politikatechnikailag valóban tenni kellett valamit, csak azt nem lehetett tudni, hogy mi volna ez a »valami« a meglehetősen tanácstalan kormányra kerülő elit számára.
Ha ez az elit egy kicsit is komolyan vette volna fennen hangoztatott elveit a liberális demokráciáról, a »népfelség« tiszteletéről, akkor a kerekasztal-tárgyalások főbb egyezségeinek módosítását a legteljesebb nyilvánosság előtt átfogó konszenzussal vitte volna keresztül, ám nem ez történt. Antall József kijelölt miniszterelnök, legbelső tanácsadóival a lehető legnagyobb titokban kezdte el, és vitte végig a tárgyalásokat.
A paktum lényege az volt, hogy az SZDSZ vállalta azt, hogy hozzájárulását adja a kétharmados törvények arányának jelentős csökkentéséhez. Ezért az »együttműködéséért« viszont azt kérte cserébe, hogy ő jelölhesse a leendő köztársasági elnököt, illetve a két vezető közmédium, a rádió és televízió elnökeit. A nemzeti értelmiségen belül a »paktum” akkor is elemi erejű felháborodást keltett, és valójában mindmáig a rendszerváltás morális csődjének jelképe.”