Mennyit ér a béndeki program?

„Egy ökröt lát a béka s szép,
    nagy testét írigyen csodálja.
És ő, ki csak kicsi, egy tyúktojásnyi ép,
jól felfuvalkodik, dagad, feszül a hája,
    hogy oly ökörnyi nagy legyen. «Tudom, -
        szól, - most se kell sok, nézd hugom,
elég-e mondd? no még! s most nézd, elég-e kérlek?
- Még nem. - Hát most talán? - Most sem. – Hát nincs szemed?
- Meg sem közelited.» S a pöttömtestü féreg
        addig dagad, míg szétreped.

Sok ilyen ostoba teremt itt zűrzavart:
a kispolgár kastélyt építtet, mint a herceg,
    kis herceg nagykövettel henceg
        s a márki apródot szalajt.”
(Jean de la Fontaine: A felfuvalkodott béka)

Sokáig úgy gondoltam, hogy például Béndek Péter egy olyan figura, akiről nem kéne beszélni. De legutóbb olyat sikerült tennie, ami megér talán néhány mondatot. Ugyanis a Mandineren megjelent, vele készített interjúban ismét elénk állította az „igazi konzervatív” emelkedett személyét – saját magát. Önmagában a hosszú, tartalom nélküli beszéd nem nagy művészet, szinte mindenki képes rá, még a politikusok is. Az, hogy az „interjú” alanya semmilyen érdemi kérdésre nem válaszol, az is mindennapos; a politikusoknál még érthető is: ha nem mondok semmit, abból nem lehet baj. Itt azonban az embernek az a roppant kínos és ijesztő érzése támad, hogy Béndek nem ködösít, hanem azt hiszi, hogy az adott kérdésre tényleg válasz az, amit ő ad. Ez pedig katasztrófa. Nem az olvasók szempontjából – azok legföljebb unják –, hiszen hál' Istennek nincs gyakorlati esélye annak, hogy Péterünk bármikor olyan helyzetbe kerül, hogy az élünkre álljon – hanem a saját szempontjából.

Az interjú sajátos báját, többek között, az adja, hogy két olyan ember – a kérdező s a kérdezett – szerepel benne, akiknek világképében a nadír és a zenit egyaránt Orbán Viktor. Nem a Fidesz, nem a jobboldal, nem a populizmus, nem a demokrácia vége, hanem a felcsúti Orbán Viktor, mint ember, a gonosz maga. Bárhol, bármikor, bármi történik, Pintérre és Béndekre mindig számíthatunk: néhány mondaton belül belekeverik Orbán Viktort. Ha jó dolog történt, akkor az az ő akarata ellenére történt; ha rossz, akkor meg miatta. Irigylésre méltóan egyszerű világ ez, ahol a gyűlölet lobogó tüzében elég minden kétség és megfontolás; jöjjön az Apokalipszis, pusztuljon minden, ha Viktor is vele pusztul. Kopernikusszal szólva, tán orbánocentrikus világképről beszélhetünk esetükben.

Az interjú maga hosszú, úgyhogy nem térnék ki minden részletére; különösen azokra nem, melyek megértetik velünk, hogy miért jó az, ha a párt minden tagja és követője elfér Béndek nappalijában. Csak azokat vennénk szemügyre, amelyek egy politikai párt programjaként felfoghatóak (lennének). Itt van mindjárt az első. „Elég ambiciózus a programja. Hogyan működne például a »korrupció kíméletlen letörése«?” A következő válasz 2099 karaktert tesz ki. Megszámoltam. Ebből egy, azaz egy mondat szól a korrupció megfékezéséről. A lényege: úgy kell csinálni mint nyugaton. Hogy ott hogyan csinálják és az valóban működik-e, az Béndek titka marad. A többi a magyar pártpolitika szabványos „programkészítés” című tevékenységéhez tartozik. Ez egy roppant nehéz, emberpróbáló feladat. Olyannyira, hogy volt olyan, amikor két napig is eltartott. Ezután büszkén bejelentették, hogy sikerült megegyezni a „közös értékekben”, majd itt felsorolás következett a „Liberális olvasókönyv fogyatékosoknak” című oktatási segédletből, külön kiemelve a demokrácia, jogállamiság, atlanti elkötelezettség szentháromságát; a program pedig máris kész, mondták csillog szemmel. Az egészet pedig elkeresztelték „demokratikus minimumnak”. Mondjuk roppant kíváncsi lennék a demokratikus maximumra – de belátom, erre egyre kisebb az esélyem.

Persze alapvetően feltehető a kérdés úgy is, hogy mi lehet cél még egyáltalán – Béndek szerint – egy olyan államforma keretein belül, amelyik elterjedt a széles nyugati világban és alapvetései – ha vannak – százszor le vannak írva nemzetközi szerződésekben, jegyzőkönyvekben, alkotmányokban, egyetemi tananyagban, óvodások mesekönyveiben és rajzfilmek szcenárióiban. Hiszen a világ készen van, a liberális tömegdemokráciák a lehetséges társadalmak legjobbikai, talán már csak a mozgássérült cigány leszbikus leányanyák első országos gyorskorcsolyázó versenyének a megrendezése van hátra. Esetleg vannak még kisebbségek, akiknek a jogait még nem védtük meg, talán mert nem is tudunk e kisebbségek létezéséről. De ami bizonyos: mihelyst értesülünk létükről, egyből megvédjük őket, de úgy, hogy attól koldulnak. Vagy még jobban. Lásd a béndeki konzervatív véleményt a melegek házasságáról.

„A magyar gazdaság jelenlegi állapotát több olyan helyről is dicsérték, ahonnan korábban az unortodoxnak nevezett gazdaságpolitika komoly kritikákat kapott. Ez nem mond ellent annak, amit elmondott?” − szól a kérdés Béndekhez, aki szerint természetesen: NEM. A jeles auktor úgy emlékszik, hogy nem volt államcsődközeli helyzet 2010-ben, ezért aztán nem volt mit megmenteni. Lehet, hogy a gazdaság növekszik, de az nem a kormány műve és a „trendeket” (sic!) előrevetítve 2018-ra minden romokban fog heverni. Magyarország rossz úton jár, a kormány pedig szemtelen. Ehhez most – nézd el nekem nyájas olvasó – nem fűznék kommentárt. Az emlékezet különös dolog, főleg egy „igazi” konzervatív esetében.

Jön egy újabb kérdés: „Mi az önök terve? Hogyan varázsolnák világszínvonalúvá a magyar oktatási rendszert?” Hát, ezt sem tudjuk meg. Megtudjuk viszont, hogy nem tervek kellenek – az nincs is értelemszerűen –, hanem „jövőkép”. Megtudjuk viszont, hogy a PKP-sok – mind a tízen – azt várják az oktatástól, ott mindenki azt érezze, hogy „hasznosan töltik az idejüket”. Ez valóban nagyszerű lenne, különös tekintettel az általános iskola alsó tagozatára, ahol ugyebár, állítólag minden eldől. Egyébként pedig – ha nem kérdezték volna meg – ki kell alakítani a világszínvonalú oktatási rendszert. Valahogyan. Később megmondjuk. Ne kíváncsiskodjanak. Ceterum censeo: Magyarország rossz úton jár, a kormány pedig szemtelen.

„Mit csinálnának jobboldali pártként a szegényekkel? A baloldalon a legújabb megközelítés az alapjövedelem eszméje. Mit mond egy polgári konzervatív párt?” A kérdésre azt válaszolja a derék interjúalany, hogy Magyarországon nő a szegénység. Ezt ugyan semmiféle statisztika nem támasztja alá, nem is ezt kérdezték, de akkor is rossz. Hogy lássék a konzervatív virtus, a szegények számához, amit a liberális hozzáértés minden alap nélkül négymillióra szokott tenni, hozzáad még egy milliót. A konzervatív úr a pokolban is az. Egyébként is most nézett egy kimutatást, hogy melyiket, az nem derült ki. A szegényeket pedig át kell alakítani,„értékteremtő magyar állampolgárokká tenni”. Átalakítani valakit – szép, igazi, mélyen konzervatív gondolat. Hogy miként csináljuk? A fene tudja. Különben is, fentebb mondotta volt, hogy a politikáról „az a véleményünk, hogy alapvetően közösségi műfaj”. Találják ki maguk. Ceterum censeo: Magyarország rossz úton jár, a kormány pedig szemtelen.

„Mit jelent a programjában az, hogy »a százötven éves magyar közéleti megosztottság felülírása a különleges ország perspektívájával«?” Mindenekelőtt megtudjuk, hogy kicsiny hazánk megosztott. Ki gondolta volna. Trianon, nacionalizmus, népi-urbánus, bla-bla-bla. A megosztottságot pedig úgy írná felül a „különleges ország perspektívájával”, hogy nem tudja, hogyan. Valahogy. Az egész kísértetiesen emlékeztet Hankiss Elemér „Találjuk ki Magyarországot” mozgalmára. Már az is roppant sikeres volt.

A továbbiakban pedig megtudjuk, hogy sem a jobb- sem pedig a baloldal nem jár jó úton, egyedül a derék Juhász Péter szimpatikus; két joint között, konzervatívan, nyilván.  Ezt tudtuk meg mi, mindannyian. Aki ezután sem szavaz a PKP-ra, az nyilván nem konzervatív.

Legyetek egyformák! – hangzik az ige a budai hegyek Olimposzára felpöffeszkedő igazi értelmiségi szájából – Legyetek olyanok mint a többiek! Természetesen mindezt a  „különleges ország perspektívájával”, anélkül hajítófát sem ér az egész. A találékony, igazi konzervatív innováció forrásvidékén járunk most, egy lépésre attól, hogy a jó Béndek nyomán megértsük és akaratunkhoz hajlítsuk a világot. Csináljunk mindent pont úgy, mint a nyugat. Mert az jó. Nekik. Értsd: építsünk hadiflottát és gyarmatosítsunk mi is. Bombázzuk Afganisztánt Oszamáért, Irakot az olajért, a többieket meg csak úgy. És akkor mi is olyan fejlettek leszünk. Értjük, nagyszerű. Az ötlet eredetisége szárnyakat ad. Ám nincs lesújtóbb annál, mint amikor Ikarosz szárnyai a ház előtt álló kandeláber égőjétől olvadnak meg.