„Fontos tudni, önmagában az, ha volna is letelepedési engedélyük, illetve az, hogy – ami tény – hosszú ideje élnek itt (ketten közülük születésük óta), a magyar gyakorlat szerint még egyáltalán nem jelenti azt, hogy az állampolgárságot nagy eséllyel megkapnák. Ezek csak kötelező, de nem elégséges feltételek. Ilyenek mások is vannak: büntetlen előélet, állampolgársági vizsga, megélhetés, lakhatás biztosítva legyen, illetve a honosítás közbiztonsági és nemzetbiztonsági érdeket nem sérthet. Ám, még ha minden elvárásnak eleget is tesznek, akkor sem mehetnek biztosra. Az állampolgárság megszerzésének »rendes útja« ugyanis különösen rögös.
A magyar állam ugyanis ritkán honorálja a bevándorlók integrációs törekvéseit, és hiába a bizonyított többdimenziós beilleszkedés, a nem magyar nemzetiségű külföldiek csak nehezen jutnak állampolgársághoz. Amilyen nagyvonalúan osztogatja a hatalom az állampolgárságot azoknak, akik »kiválasztott«, azaz magyar felmenőkkel rendelkeznek, éljenek bármely szegletében a világnak, éppolyan fukarul méri azt a hosszú ideje hazánkban élő, gazdaságilag aktív, ám pechjükre nem magyar nemzetiségű országlakosoknak. Az egyszerűsített honosítás révén a tavalyi parlamenti választásokig 560 ezren tehették le az állampolgári esküt. Ehhez képest »hagyományos« úton 2013-ban mindössze 999-en próbálkoztak a magyar állampolgárság megszerzésével, és csak 379 főnek sikerült. Pedig aligha vállalkoztak olyanok minderre a drága procedúrára, akik nem feleltek meg mindenben a törvény támasztotta követelményeknek. Bár elvileg a köztársasági elnök dönt, valójában egy közigazgatási hatóság, a BÁH ügyintézője dönt arról, ki válhat magyar állampolgárrá és ki nem. És hogy még kafkaibb legyen a helyzet, mégpedig úgy, hogy kifelé soha, senkinek nem kell elszámolnia a döntés indokairól, mert az állampolgársági kérelem elutasításánál nincsen indoklási kötelezettség. A kérelmező tehát sohasem tudhatja meg, miért utasították el.