A halálbüntetés ezért nem megoldás

"Dzsohar Carnajev halálra ítélése mellett döntött pénteken Bostonban az esküdtszék." (15.05.15) Oda a demokrácia, oda a szabadság.

Vajon erkölcsileg elfogadható-e a halálbüntetés? Válasz: Igen, a halálbüntetés természetjogilag teljes mértékben elfogadható. Magyarázat: Az idő a változás mértéke. A változás a lehetőségből a ténylegességbe való átmenet. Az olyan változást, amely az ember szabad akaratától függ, erkölcsi cselekedetnek hívjuk. Erkölcsileg akkor helyes egy szabad akarattól függő emberi cselekedet, ha eléri természetadta célját, illetőleg a célját az emberi szabad akarat meg nem gátolja. Mivel Istenben a létezés és a jó kölcsönösen felcserélhető – Ő lényege szerint jó –, az isteni örök törvény (lex divina aeterna) Isten örök elhatározását jelenti az általa teremtett világról. Isten eme örök törvénye mintájára alkotta meg az egész világot, s a világ belső létviszonyait szabályozó természettörvényt (lex natura). E természettörvény az ember lelkiismeretén, mintegy „szíve köldökén”, szellemi lelkének közvetlenül Istentől való teremtését jelző anyajegyén keresztül szól: „tedd a jót, kerüld a rosszat.” Ez a belső hang megdicsér, ha konkrét jót teszünk, és vádol, ha konkrét rosszat teszünk. A természettörvény értelmünk segítségével felismerhető, a dolgok belső létviszonyait eszünk segítségével megismerhetjük. Azonban az első emberpár akaratszabad döntése révén szakított Istennel, s ennek következtében az eredeti emberi állapot megroncsolódott: a) elveszítettük a megszentelő kegyelmet (az isteni életben való részesedést); b) értelmünk elhomályosult (nehezen ismerjük föl az igazságot, és tusakodunk ellene); c) akaratunk rosszra hajló lett (erkölcsi erőfeszítést kíván a jó megtétele); d) sokat kell szenvednünk, végül meg kell halnunk. Ez a nyomorúságos állapot általános tapasztalata az emberiségnek. Ebből csak két következtetés vonható le: a) vagy nincs mindenható és jóságos Isten; b) vagy a vele való kapcsolat az ember eredeténél megsérült, amely természetszerűleg minden emberre átered. Ezt hívjuk eredeti bűnnek. Mivel a „világ hangja” sokszor erősebb mint a lelkiismeret halk fuvallata, s mivel mi is sokszor édeni bujkálásba kezdünk hangja hallatán, ezért Isten maga is tételesen törvényt nyilatkoztatott ki (tízparancsolat) – ezt hívjuk tételes isteni törvénynek (lex divina positiva). Így az emberiség jelen létállapotában az örök isteni törvénynek két változatlan – tértől és időtől független – megnyilvánulási alakja van: a) közvetett – ez a természettörvény (lex natura); b) közvetlen – ez a tételes isteni törvény (lex divina positiva). Az emberi jogalkotó által felállított tételes emberi törvényeknek (lex humana positiva) negatív normája a természettörvény és a tételes isteni törvény. Azaz értelmileg belátható, hogy nem lehet igazságos a liberális demokráciák által hirdetett „autonóm” (Istentől és az általa teremtett természettől független) erkölcs és törvénykezés. Mit mond a természettörvény és a tételes isteni törvény a halálbüntetésről? A természettörvény tiltja az ártatlan emberi élet szándékos kioltását. A tételes isteni törvény is hasonlóan szól, a Tízparancsolat kifejezetten tanítja, hogy ne gyilkolj. Fontos itt megjegyeznünk, hogy mind a természettörvény, mind a tételes isteni törvény az ártatlan emberi élet szándékos kioltását, a gyilkosságot tartja tárgyilag (objektíve) súlyos bűnnek. Az emberölés ugyanis nem bűn anyagában. Amennyiben a törvényes hatalom (potestas legitima) bizonyos súlyos bűnök (szándékos emberölés, nemi erőszaktevés, hazaárulás) esetén halálbüntetést hajt végre, erkölcsileg helyesen jár el. Az emberi bírónak kötelessége ugyan, hogy a büntetés nevelő (pedagógiai) is legyen a megtorló (vindikatív) mellett, azonban csak addig a határig, ameddig ez lehetséges. Felmerülhet a kérdés, hogyan fér ez össze Jézus Krisztus akaratával, az ellenségszeretettel, amit kifejezetten megparancsolt? Nem írta felül Jézus Krisztus mindezt? Először is meg kell határoznunk a szeretetet. „Isten a Szeretet.” – mondta a szeretett tanítvány, Szent János apostol. Istenben a három létalany egymásbalevés (perichorésis) áll fenn. Azaz a Szentháromság maga „a” Szeretet! Az Atya öröktől fogva kiüresítve magát teljesen a Fiúnak adja át egész valóját, s a kettejük közötti kapocs is Személyt képez. Minden szeretetben hárman vannak: a Szerető, a Szeretett, és maga a Szeretet. „Ha látod a Szeretetet, látod a legszentebb Háromságot” – tanította Szent Ágoston. A szeretet így nem más, mint létakarat: jó, hogy vagy! Isten nem bánja meg adományait, ezért is tartja létben az elkárhozott lelkeket is! Azonban míg az isteni Szeretet tüze a mennyeieknek örök boldogság és melegség, addig az elkárhozottaknak iszonytató tűz. Az emberszeretet, így az ellenségszeretet nem más, mint ez: azt akarom, hogy Isten akarata teljesedjen be minden felebarátomon! A legtudósabb szent és legszentebb tudós, Aquinói Szent Tamás mondta: Iustitia sine misericordia crudelitas est, misericordia sine iustitia mater est dissolutionis. (Az igazságosság irgalmasság nélkül kegyetlenség, az irgalmasság igazságosság nélkül a bomlasztás szülőanyja.) Istenben az értelem és az akarat teljes harmóniában van, az Ige és a Lélek, az Igazság és a Szeretet egymásban áll fönn. A világ is így működik, hisz önmaga igaz képmására teremtette szeretetből Isten. Ezt konkrét helyzetünkre úgy fordítanám, hogy az igazság ismerete nélkül nem a valódi szeretet akarása áll fönn. A szeretetet prédikáló Jézust mindenki kedveli, hisz jót akarni könnyű… Az igazságot prédikáló Jézustól mindenki elfordult. Szomorúan kérdezte tanítványaitól: „Ti is elhagytok engem?” Jézus azért könyörgött főpapi imájában, hogy tartsa meg tanítványait az igazságban, mert egységüknek csakis ez lehet az alapja. Azt kérdezte szomorúan Jézus, talál-e vajon igaz hitet, ha visszatér? Nem azt kérdezte, hogy szeretetet! Valaki felhozhatja Jézus Krisztus tanítását: „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” Azonban Jézus itt arra céloz, hogy a belsőről ne ítéljünk, amiről egyedül csak Istennek van joga ítélkezni. Ő látja át a teljes okszövedéket pontosan minden esetben, az emberi bíró számára ez ismeretelméleti lehetetlenség. Az emberi bíró csupán a külsőről ítél, arról viszont köteles, különben anarchiába süllyedne a társadalom. Az emberi bírónak nem kötelessége és végelemzésben emberileg lehetetlen is mérlegelnie a nyilvánvalóan súlyos külső cselekedetek esetén minden körülményt. A „sötétnek” hazudott középkorban is kimondták, hogy egy megégetett eretnek, gyerekgyalázó, erőszakoskodó vagy rablógyilkos belsejéről, azaz arról, hogy elkárhozott-e vagy sem, nem ítélhetünk. Fönnállhat bárkinél a legyőzhetetlen tudatlanság lehetősége. A szeretet így nem érzelmi, hanem akarati kérdés, nem szimpátia vagy antipátia kérdése. Azt követeli meg tőlünk, hogy szándékosan ne hagyjunk ki senkit sem a minden ember lelki üdvéért mondott imádságunkból, függetlenül attól, hogy az illető embert utáljuk-e vagy sem. Így, ha a végső ítélkezést Istenre bízzuk, nem vétünk a szeretet parancsa ellen. Ennyiben más a keresztény álláspont a talmudista zsidó és az iszlám semita vallásosság felfogásán, akik ellenségeiket a pokolba kívánják. Az emberi bírónak azonban nem feladata erről liberális lelki onanizálást folytatnia, hanem kötelessége a külső cselekedeteket megítélni, és azokat igazságosan büntetni vagy jutalmazni. Sokan hivatkoznak álságos módon az emberiességre, az emberélet sérthetetlenségére. Azonban ez csupán a liberális demokrácia képmutatása. Irgalmasság címén, mint báránybőrbe bújt farkasok, irgalmatlanok: a gyilkosok és más közönséges bűnözők emberi méltóságát az ártatlan emberek méltósága fölé helyezik. Miközben minket – „nyilasokat, és más gonosztevőket” – önkényuralommal vádolnak („önkényuralmi jelképek”) demokratáink, a legképmutatóbb önkényuralmat valósítják meg. Önkényesen szembemegy tételes törvényhozásuk a természettörvénnyel és a tételes isteni törvénnyel az állam abszolút autonóm voltára, „világnézeti semlegességére” hivatkozva. Mint említettük, sem a természettörvény, sem a tételes isteni törvény nem pozitív, hanem negatív normája a tételes emberi törvénynek. Mikor előbbiektől elválasztják „törvényeiket” demokratáink, természetellenes módon a társadalmat aknázzák alá, hazaárulást követnek el, amiért a legsúlyosabb büntetést, halált érdemelnek. Van-e visszatartó hatása a halálbüntetésnek? Igen, van visszatartó hatása a halálbüntetésnek. A bűnt büntetni kell, és összhangba hozni a nevelés-gyógyítás elveivel, ameddig az lehetséges. Azonban az az ember, aki embert öl, kiállította magáról a legrosszabb bizonyítványt: nem ismer se Istent, sem embert. A legprimitívebb személyiségjegyekkel rendelkező bűnözők egy részét csak a halálbüntetés elrettentő hatása tartja vissza. Ez készteti előny-hátrány mérleg készítésére, így a halálbüntetésnek komoly visszatartó ereje van. Ellenvetésként fölmerülhet, hogy ahol halálbüntetés van, ott is van súlyos, életellenes büntetés. Világos, hogy semmilyen büntetési tétel sem képes minden bűnt meggátolni. Azonban a jogalkotónak az átlagot kell figyelembe venni a törvényhozásnál. Egy példával szemléltetjük. Az emberek 10%-a semmilyen körülmény között sem lopna, ha ezt az állam ténylegesen nem üldözné és nem is büntetné, akkor is képtelen lenne lopni. A társadalom 80%-át az állam üldöző és megtorló törvénykezése tartja vissza minden körülmény között attól, hogy lopjon. 10%-t semmilyen törvény nem tartja vissza. Azonban arra nem lehet hivatkozni, hogy 10%-ot semmilyen törvény nem tart vissza a lopástól, így ez a törvény felesleges és nincs preventív hatása. Vannak visszaeső és habituális (genetikai hajlamosítással rendelkező) bűnözők is. Az ilyenek megkímélése által újabb ártatlan emberéleteket teszünk ki veszélynek, s ezzel a nagy humanisták újra csak kikezdik az emberiességet. A habitualitással kapcsolatban elég megnézni Péntek László kétéves gyermekének karakterológiai vonásait! Nem véletlen, hogy a habituális bűnözőket nemcsak az ezerszer elátkozott Harmadik Birodalomban, de az USA-ban is sterilizálták. A halálbüntetés visszafordíthatatlansága és a bírói önkény lehetősége nem érv ellene? Nem, a halálbüntetés ellen nem érv annak visszafordíthatatlansága és a bírói önkény lehetősége. Ráadásul ez az érv a demokraták szájából a legnagyobb képmutatás, hisz ők törvényileg biztosítják az ártatlan, méghozzá a legártatlanabb és legkiszolgáltatottabb emberi élet kioltását az abortusz és az aktív eutanázia „legalizálásával”. A halálbüntetés visszafordíthatatlansága (irreversibilitas) ellen fölhozható, hogy a siralomházi idő ellenére is ártatlanul kivégzettek száma nagyságrendileg kevesebb, mint azon ártatlan embereké, akik a halálbüntetés elrettentő hatása, illetve a visszaeső bűnözők kivégzése folytán menekültek meg. A bírói önkény érve pedig olyan, mintha valaki arra hivatkozva szeretné a férfiak kasztrálását bevezetni és a házasságot betiltani, hogy a férfiak egy része úgyis megcsalja a feleségét. Az eseti szabálytalanság nem érv az általános joggyakorlat ellen! Fölmerülhet az a megoldás is, hogy a súlyos bűncselekmények esetén tényleges életfogytig bűnhődjön. Mindezt – érvelnek mellette – a gyógyító igazságosság is megköveteli. Lehetősége van megbánni bűnét és megtérnie. Ez ellen fölhozható, hogy kriminálstatisztikailag tényleges – gyümölcsöző – megbánást és javulást a súlyosan életellenes bűnelkövetők és visszaeső bűnözők a legkisebb esetben (pár %) mutatnak, viszont a jogalkotónak az általánost kell figyelembe venni. Álságos és álkeresztény „érv” az is, hogy így „a bűnbánattól és a megtéréstől” megfosztjuk az illetőt. Az ilyen ember úr a zárkában, hatalmas pénzösszegbe kerül eltartása és biztosítása, ugyanis a legszigorúbban kell ahhoz őriztetni az ilyen személyeket, hogy meg se kíséreljék a szökést. Azonban ez esetben is annyira eldurvulhat a lelkük, mivel már súlyosabb büntetés ki nem szabható rájuk, hogy megpróbálja ártatlan fegyőr(ök) élete árán is a szabadulást. Igazi megtérések a bitó árnyékában történtek. Mikor már bizonyos, hogy itt hagy az ember mindent, akkor számol el önmagával a siralomházban. Emlékezzünk a jobb lator esetére! Két rablógyilkost feszítettek meg Jézussal, egyet jobbról, a másikat balról. A bal lator Istent káromolta és kérte Jézust, szabadítsa meg önmagát és őket is, ha ő az Isten Fia. A jobb lator csendességre intette megátalkodott társát: „Mi jogosan bűnhődünk, ő azonban ártatlanul. Emlékezzél meg reám, ha Atyád országába térsz!” Jézus nem javította ki őt, mint valami bárgyú hippi, hogy „nem, ártatlanul szenvedsz”, hanem azt mondta: „bizony, még ma velem leszel a Paradicsomban”. Erre korunkban is van példa! Jacques Fesch francia fiatalember milliomos ateista családban nőtt fel, mindene megvolt, mindent kipróbált, unta életét. Gondolta, milyen jó buli lenne bankot rabolni. Halálosan megsebesített egy kislányát egyedül nevelő rendőrt. Halálra ítélték és kivégezték. A siralomházban megtért, megkeresztelkedett és meggyónt. Nem kért kegyelmet önmagára, tudta, jogosan bűnhődik, s kivégzésével is vezekel bűnéért. A tételes isteni törvény kifejezetten tanítja bizonyos súlyos bűnök esetén a halálbüntetés alkalmazását. Az Ószövetség kifejezetten vallja, hogy „aki embervért ont, annak ontsák vérét!” (Ter 9, 6). Ezen a ponton az Újszövetség sem bírálja fölül a mózesi törvényt: „Ha gonoszat teszel, félj, mert a felsőbb hatalom nem hiába visel kardot. Isten eszköze ugyanis, hogy végrehajtsa az ítéletet a gonosztevőn.” (Róm 13, 4). Izajás próféta így int: „Ha kegyelmet kap az istentelen, nem tanulja meg az igazságot. Az igazak földjén is gonoszságot művel, s nem törődik az Úr fölségével.” (Iz 26, 10). Tételünket bizonyítottnak tekintjük, s valljuk XII. Piusz pápával: Opus iustitiae pax. (A béke az igazságosság gyümölcse.)

ELFOGADHATÓ-E A HALÁLBÜNTETÉS? Válasz: Igen, a halálbüntetés keresztény szempontból elvileg elfogadható. Magyarázat: A kereszténység túllépett a „szemet szemért, fogat fogért” ószövetségi elven, és mindenestül az ellenségszeretet mellett köteleződött el. De vajon bosszúnak nevezhető-e a halálbüntetés, és vajon az ellenségszeretet gyümölcse-e a gyilkos kímélete? A kérdés higgadt tárgyalást igényel, és nem lehet, nem szabad soha vérgőzös lincshangulatot keltve gondolkodni róla. El kell azonban oszlatni egy hiedelmet: a halálbüntetés elvben nem sérti Isten törvényét és általában az Isten által felállított erkölcsi rendet. A gyakorlati visszaélés az egyedi eset, ill. személy erkölcstelenségét bizonyítja, nem lehet a halálbüntetés erkölcstelensége melletti érv. A Katolikus Egyház Katekizmusa így tanít: „A társadalom közjavának megőrzése megkívánja, hogy ártalmatlanná tegyék a támadót. E téren az Egyház hagyományos tanítása elismeri a törvényes közhatalom jogának és kötelességének jogosságát, hogy szigorú büntetést szabjon ki az elkövetett bűntény súlyosságának arányában, nem zárva ki rendkívül súlyos esetben a halálbüntetést sem.” (KEK 2267) De mi az, hogy rendkívül súlyos eset? Nem csak a tömeggyilkosság, hanem az is, ha joggal feltételezhető, hogy a bűnös újra fog gyilkolni. Mikor lehet ilyet feltételezni? A szándékos, nem véletlenül, gondatlanságból, esetleg hirtelen felindulásból és nem elmebeteg által elkövetett gyilkosságnál. Igaz ugyan, hogy ez feltételezés, de erre a feltételezésre a szándékos gyilkosságot elkövető maga adott alapot, tudatosan végrehajtva a legsúlyosabb bűntettet. Ezzel maga állított ki önmagáról bizonyítványt: Nem tisztelek egyetlen törvényt sem, hiszen a legfőbb törvényt (ártatlan élet) sem tisztelem. Nem ismerek sem Istent, sem embert; nem állhat utamba sem isteni, sem emberi törvény. A halálbüntetés olykor a társadalom védelme és önvédelme: ui ha egy gyilkost elkapnak, majd évek múltán elengednek, és ő újra gyilkol, akkor az is felelős, aki elengedi az ilyen bűnöst. Nem bűnrészes-e maga a törvényalkotó abban, hogy újabb gyilkosság történt? Erre az sem kielégítő válasz, hogy a gyilkost valóban életének fogytáig börtönben kellene tartani. Itt ui. nem csak az a kérdés, hogy miért a társadalom tartsa el részben saját költségén a gyilkost, hanem az is, hogy nem fog-e az ilyen ember a börtönben is gyilkolni? (Lehet, hogy újabb áldozata egy esetleg ártatlan fogvatartott vagy egy fegyőr lesz.) Ha a legsúlyosabb büntetés a ténylegesen életfogytiglani, akkor az így büntetett ember már rosszabb helyzetbe nem kerülhet. Nem akar-e majd az ilyen súlyosan torzult lelkű ember a legteljesebb erőszakkal élére állni a börtönhierarchiának? A primitív személyiség ui. a magasztos erkölcsi megfontolásokra általában alig fogékony. A félelem (elrettentő példa) tartja vissza elsősorban a rossztól. Ha a statisztika ellenpéldáira gondolunk, hogy ti. a halálbüntetést megtartó államokban sem kisebb az életellenes bűncselekmények száma, akkor azt is figyelni kell, hogy vajon miért pont azokban az államokban tartották meg a halálbüntetést, amelyekben? Nem volt-e ott eredetileg sokkal nagyobb a gyilkosságok és az egyéb súlyos bűncselekmények száma? Nem lehetséges-e, hogy csak a halálbüntetés fenntartásával tudnak ma is hasonló büntetési rátát felmutatni, mint a kevésbé húsbavágó eszközökkel élő államok? Ha a bosszútól félünk (amit tilt az Újszövetség), fontoljuk meg Platón szavait: „Egyetlen okos ember sem büntet azért, mert valaki bűnt követett el, hanem azért, hogy még egyszer ne kövessen el.” Platón a büntetésnek csak a pedagógiai funkcióját emeli ki, de ez a halálbüntetésre is alkalmazható: Azért kell így büntetni, hogy a gyilkosság gondolatával játszó emberek ne kövessék el azt, amire hajlamaik késztetik őket, és az igazi megtorlástól való félelem előny-hátrány mérleg készítésére serkentse őket. Sok fegyenc örömmel van börtönben (ott úr a zárkában, kint meg esetleg hajléktalan és az étkezése is bizonytalan), s az ilyenek esetében inkább vonzó tényező, semmint visszatartó erő a szabadságvesztés. A halálbüntetést megkívánja a büntető igazságosság is. Az Egyház pontosan kifejti, hogy a megtorló igazságosság csak azt tekinti, hogy a bűn elnyerje méltó büntetését, de ettől nem választható el a gyógyító igazságosság, amely figyel a személyre is. A szándékos, előre megfontolt emberölést elkövető ember már gyakorlatilag gyógyíthatatlan, itt már csak a megtorlás jöhet számításba. A megtorlás tudata azonban a bűn elkövetése előtt állókra még „gyógyítólag” hathat. XII. Piusz pápa tanítása szerint „az Egyház elméletben fenntartja a kettős típusú büntetést, azaz a vindikatív (megtorló) és gyógyító büntetés eszméjét”. Jézus felülmúlja a „szemet szemért” elvet, azonban ez nem jelenti azt, hogy emberiesség címén a gyilkosok és más közösségre ártalmas személyek emberi méltósága az ártatlanok emberi méltósága fölé emelkedhet. A súlyos törvényszegő nem egyszerűen abnormális személy, mert az ilyen elkenés emberséges gesztusa rövidlátó: az emberi méltóságot az ártatlan ember méltóságának rovására védelmezi. Az igazán keresztény értelmezés: a bűnt büntetni kell, de össze kell hangolni a nevelés szempontjaival, ameddig ez lehetséges. „Az igazságosság megköveteli a bűn és a bűnhődés bizonyos arányosságát” – tanítja az Egyház. Az Egyház itt világosan megkülönbözteti az emberölés (ami lehet büntetés is) és a gyilkosság (bűn) fogalmát. Lényeges különbség, ha valaki elvileg tagadja a halálbüntetés lehetőségét, vagy csak gyakorlati megfontolások miatt (pl. tévedés esetén jóvátehetetlen) tartja szükségesnek a felfüggesztését. Ez azonban nem elvi, hanem módszertani kérdés. Mert a tévesen kivizsgált ügyek után hozott halálos ítéletek ártatlan áldozatainak bizonyosan kisebb a száma, mint a visszaesésből származó gyilkosságokból fakadó áldozatok tömegeinek. Ha valaki azzal érvel a halálbüntetés ellen, hogy az élet ura csak az Isten, és neki van joga azt elvenni, akkor az Ószövetség szemléletével közelít a kérdéshez, holott az Ószövetség alkalmazta a halálbüntetést. Ha valaki azzal érvel a halálbüntetés indokolt alkalmazása ellen, hogy az életet tisztelni kell, akkor ez éppen a megrögzött gyilkosra fordítható vissza: azoknak az embereknek az életét is tiszteletben kell tartani, akik fenyegetettek a gyilkos életben maradása által. Aki pedig az emberi méltósággal érvel, az más oldalról kezdi ki az emberi méltóságot, s érvelésének nem sok köze van a hithez. Igazolás: Az Ószövetség kifejezetten vallja, hogy „aki embervért ont, annak ontsák vérét!” (Ter 9: 6). Ezen a ponton az Újszövetség sem bírálja fölül a mózesi törvényt: „Ha gonoszat teszel, félj, mert a felsőbb hatalom nem hiába visel kardot. Isten eszköze ugyanis, hogy végrehajtsa az ítéletet a gonosztevőn.” (Róm 13:4). Izajás próféta így int: „Ha kegyelmet kap az istentelen, nem tanulja meg az igazságot. Az igazak földjén is gonoszságot művel, s nem törődik az Úr fölségével.” (Iz 26:10).

"A halálbüntetés ezért nem megoldás" ........... "Ezért" nem, csak azért! De azért, nagyon!!!