Viszontválasz alapjövedelem ügyben

„Az új társadalmi állapot – a nemrégiben elhunyt német filozófust, Ulrich Beck-et idézve: a »kockázat-társadalom« – jellemzője a stabilitás hiánya. A kockázat-társadalom alapja a »nem-tudás« és az ebből származó kockázat iróniája: a késő-modern emberi állapot, amely a racionalitásra, vagyis a múlt tapasztalatára építve a rossz kockázatot segíti elő – azt, amelyik elhiszi, hogy a veszély kiszámolható és kontrollálható, miközben a kockázat forrása épp a nem-tudás kiszámíthatatlansága. Amint azt Standing is írja, hiába gondolja valaki, hogy tudása, képessége, helyzete versenyképessé – vagyis középosztályivá – teszi, valójában a középosztályhoz való tartozás – a időleges egzisztenciális megnyugvás – pillanatnyi, semmi sem biztosítja, hogy a »versenyképesség« holnap is megőrizhető. Azok, akik pénztőkével rendelkeznek, biztonságban vannak (lsd. Piketty), azok, akik csak humán tőkével, a munkaerejükkel (tudásukkal, munkaképességükkel, egészségükkel) rendelkeznek, nincsenek biztonságban (lsd. Stiglitz/Standing). Ez a középosztályi álom összeomlása.

Az elkövetkező évtizedben munkaformák és foglalkozások százai szűnnek majd meg, ahogyan új munkaformák és foglalkozások jönnek majd létre. Az ehhez való egyéni és társadalmi alkalmazkodó- és tanulásképesség – és nem a képzettségen és társadalmi pozíción alapuló munkaerőpiaci versenyképesség – ad majd ideiglenes biztonságot egyénnek, közösségnek egyaránt. A bérmunka alapú munkahelyek elmúlt biztonságteremtő mítoszát a vegyes és új (közösségi) tulajdon- és tevékenységformákra épülő értékteremtés realitása és az ehhez szükséges fiskális és közpolitikai rend kell átvegye. Vagyis azok a rendszerek, melyek a stabilitásra, kiszámíthatóságra, hosszútávú nyugalomra épültek, valójában nem fenntarthatóak és a »rossz kockázatot« segítik elő. Stabilitást mutatnak ott, ahol valójában az már nincs. Ez nem csupán a hagyományos munkahelyekre, a fenntarthatatlan nyugdíjrendszerre, hanem az elavult tudást adó, frontális eszközöket alkalmazó oktatási, a betegséget kezelő és nem az egészséget őrző egészségügyi rendszerre is igaz, vagyis mindazokra a rendszerekre, melyek a humán tőke fejlesztését segítették elő az elmúlt másfél évszázadban.

Ezért kell mindezeken változtatni, új finanszírozási modellekkel és új működéssel. Részben azért, mert egyre többen ezeknek a rendszereknek a startvonalára sem tudnak eljutni, részben azért, mert e közpénzből finanszírozott rendszerek is egyre szélsőségesebben egyenlőtlenek, elavultak és miközben ellensúlyozni hivatottak, valójában a »perverz újraelosztás«, vagyis a társadalmi egyenlőtlenség újratermelődésének a rendszerét tartják fenn. A nem pekárius eliteknek többet kell adniok a közösbe, mert a tőke teremtette értéktöbblet egésze nem jár nekik.

És ezért kell az államnak szabályozási eszközökkel kikényszerítenie a piac nem létező láthatatlan kezével szemben a megélhetést biztosító magasabb minimálbért, a megtakarítást is lehetővé tévő megélhetési bért és a profit egy részének munkavállalói újraelosztását, szakszervezetek hiányában ágazati béralkukkal kiárazni a kizsákmányoló és alacsony termelékenységű munkaformákat.”