Kiből lesz a magyar multi, avagy miért nem lett belőlünk Ausztria?

„A ténylegesen versenypiacon tevékenykedő, komplex és komoly hozzáadottérték előállítást végző, esetleg érezhető exportot is bonyolító magyar tulajdonű vállalkozások száma töredékes. Egyedileg megvizsgálva legfeljebb 25-38 között van a számuk. A magyar gazdaság problémáit nem önmagában az okozza, hogy alacsony a magyar tulajdonú kis-középvállalkozások száma, hanem az, hogy ezen belül gyakorlatilag alig van olyan, amelyik saját jogon termékkel, tudással akár külpiacra is kimehet és ott sikerrel működhet.

A rendszerváltás paradigmája (1990-2010) szerint a nagy arányú külföldi működőtőke import volt hivatott megteremteni a nemzetközileg versenyképes hazai szektort a beszállítói láncokon keresztüli know-how transzferen keresztül. Maga az állam belső fejlesztőpolitikát nem végzett. Nem véletlen azonban, hogy a beszállítói láncokra a politikusok folyamatosan úgy hivatkoztak, hogy érdemi elemzéseket velük kapcsolatosan nem tettek közzé. Ez a szektor ugyanis a valóságban soha nem erősödött meg annyira, hogy egy saját jogon működő gazdaság gerincét alkossa. Ha pedig hasonló dinamikával erősödne a hazai tulajdonú beszállítói vállalati kör a következő 25 évben is, akkor valószínüleg elmarad a régóta áhított jövedelemkonvergencia.

(…)

A multipalánta hazai tulajdonú, exportképes középvállalati szektor felneveléséhez vagy az Északi Modell, vagy a távol-keleti típusú fejlesztő állam szükségeltetik. Ennek egyik eleme kell maradjon az MNB Növekedési Hitelprogramja, mely tőkeoldalról olyan alacsony vállalati hitelkamatokat tesz elérhetővé, melyet piaci alapon nem lennének képesek a bankok biztosítani. A munkaerő oldaláról azonban vissza kéne fordítani az állam kivonulását az oktatási rendszer finanszírozásából, mert a gyorsan romló munkaerő-minőség a vállalkozások elmondása szerint ma már szinte minden szinten és iparágban szűk keresztmetszetet jelent.
De a legfontosabb mindezeken túl mégis az, hogy az állam a technológialilag innovatív KÖZÉPVÁLLALATOK számára megrendelői igényt, azaz első piacot teremtsen, mert ezek csak így lesznek képesek ezután megjelenni külső exportpiacokon és ott termékeket eladni. Ezt az állami, piacra lépési támogatást viszont csak és kizárólag csak ott szabad alkalmazni, ahol egy már bizonyított középvállalat olyan termékkel jelenik meg, amelynél minden külföldi versenytársa is a technológiai startvonal közelében áll.
A versenyképes középvállalati szektor harmadik eleme lenne a tudatos minimálbér politika. A skandináv Rehn-Meidner modell lényege, hogy a szakszervezetek és a kamarák folyamatos minimálbéremelésekkel igyekeznek kiszorítani az általuk »technológiai lemaradóknak« nevezett cégeket, melyek nem hajlandók a termelékenysésük növelésére, inkább a munkavállalóik kizsákmányolásával maradnak életben. (Sidney és Beatrice Webb még »parazita iparágaknak« nevezte ezeket 1902-ben!) A modell szerint amelyik cég nem képes annyi hozzáadott értéket megtermelni, hogy legalább a létminimum szintjén eltartsa az alkalmazottait, annak nincs létjogosultsága. Ezen cégek alkalmazottait aktív munkapiaci politikával át kell képezni, hogy jövedelmezőbb vállalkozásoknál helyezkedhessenek el. Ebben a modellben a minimálbér nem a gazdaság fejlődésének korlátja, hanem a gazdaságfejlesztés eszköze.”