Húsz kilométer, de fényév távolság Olaszliszkától

„– Hogyan bukkant rá Makkoshotykára, erre a nem mindennapi falura?

– Elég messzire vezetnek a szálak. Még főiskolás koromból ismertem Moldova Györgyöt, aki a hetvenes években írott, Negyven prédikátor című könyve kapcsán talált rá Makkoshotykára egy református lelkész története után kutakodva. Aztán évtizedekkel később, amikor hallott a 16. zsoltár – Volt egyszer egy színház című dokumentumfilmemről, ami egy, a második világháború végén alakult zsidó színésztársulatról szólt, akkor megkeresett, hogy lenne egy hasonlóan érdekes, társadalmilag érzékeny témaötlete. Ő vetette fel tehát, hogy az ottani békés cigány-magyar együttélésről érdemes lenne filmet készíteni, meg kéne nézni, hátha még most is létezik. Érdekelt a téma, utánajártunk, pályáztunk, és kaptunk rá pénzt a Médiatanácstól.

– Mit tapasztaltak, mi a titka annak, hogy békében élnek együtt a faluban a cigányok és nem cigányok?

– Egyszerűen természetesnek veszik, élnek, dolgoznak, közös a munkájuk, közös az életük. A cigánykérdés nem kérdés. A makkoshotykaiak – még régről eredeztethetően – kapás cigányoknak hívják az ottani romákat, mert még a XVIII. században szőlőműveléshez hívták oda élni őket. Mára a kilencszáz fős lakosságban 52 vegyes házasság van, és a családtagokkal együtt ez azt jelenti, hogy a falusiak fele kapcsolódik a cigánysághoz. Nem az a probléma, hogy ki milyen kultúrájú, hanem hogy miből tud megélni. Cigányok, nem cigányok testvérként, szinte egy nagy családként élnek. Mind a mai napig közös rendezvények vannak a ritka helyi ünnepnapokon: az új kenyeret ünneplő falunapon vagy a szüret lezárását jelentő istentiszteleten.

– Hogyan fogadták az Önök filmes szándékait, érdeklődését a helyiek?

– Szerencsére semmi gond nem volt, barátságosak, nyitottak voltak. Azt a módszert követtem, hogy nem ragoztam túl, hogy mit is akarok forgatni. Kicsit vallattuk őket, aztán egész hétköznapi módon leültünk, elkezdtünk beszélgetni, fecsegni, és egyszer csak elindult a kamera is.

– Mennyire büszkék a saját példájukra, mennyire vannak tudatában ennek? Annál is inkább adódik a kérdés, mert csak néhány kilométerre fekszik Olaszliszka…

– Nem tartják különlegességnek, hanem magától értetődőnek veszik. Nehéz az élet, sok a gond arrafelé, az foglalkoztatja őket, hogyan lehet egyről a kettőre jutni, és azt látják, hogy ugyanolyan gondokkal küzdenek a cigányok, magyarok egyaránt, így aztán nincs is értelme különbséget tenni. Példa erre, hogy a cigány gyerekek közül is sokan továbbtanulnak, húsz cigány fiatalnak van felsőfokú végzettsége – ezzel kapcsolatban inkább az elvándorlás a kérdés, tekintet nélkül a nemzetiségre. A szülők úgy gondolkodnak, hogy oda, abba a küszködésbe ne jöjjön vissza a gyereke, próbáljon jobb életet kialakítani inkább magának a városban, ahol több a lehetőség. A polgármester is azt emeli ki büszkén, hogy vízvezetéket építeni, csatornázni tudott a község, ezt tekinti igazi eredménynek. Az is jellemző, hogy a református lelkész beszélt nekünk a falu múltjáról, az ottani cigányság eredetéről, miközben a romák többsége Makkoshotykán katolikus – de ez sem jelent ellentétet a nemzetiségek, közösségek között. A hegyközségi elnök is úgy fogalmazott, megemeli a kalapját a makkoshotykaiak előtt, mert jó szakemberek és jó emberek egyaránt.”