„Rendszerbontás” népszavazási kérdéscunamival?

Nagyon nem működik az állampolgári részvétel a magyar demokráciában – ennek az egyik jele volt például, hogy az új alkotmányban a kormány irreálisan magasra, ötven százalékra emelte a népszavazás érvényességéhez szükséges részvételi küszöböt; ezzel párhuzamosan pedig rászokott, hogy ehelyett inkább pár százezer ember által kitöltött nemzeti konzultációk eredményére hivatkozva bizonyítsa be egyes hajmeresztő ötletei társadalmi támogatottságát. 

A másik jele meg az, hogy az ellenzéki „civil” demokraták szemmel láthatóan ugyanígy nem értik, mi a lényege a közvetlen néprészvételnek, ugyanis 19 kérdéssel borzolják mostantól a választók idegeit. 

Az összehasonlítás kedvéért: az új alkotmány előtt csak annyi kellett egy érvényes népszavazáshoz (persze a kezdeményezésen és az aláírásgyűjtésen túl, de ez most is elég könnyen megy), hogy az összes választó 25 százaléka ugyanúgy szavazzon. Tehát például elképzelhető volt, hogy ha a résztvevők nagy többsége igennel szavaz, akár már harminc százalék körüli részvétellel is eredményes lehetett egy népszavazás. Ezt megelőzően szintén ötven százalékos küszöb volt előírva a kilencvenes évek első felében, ezt a NATO-csatlakozás miatti népszavazás miatt szállították lejjebb, mert attól tartottak, hogy nem lesz érvényes. Nem is lett volna: a NATO- és később az EU-csatlakozásról szóló népszavazáson is kevesebb, mint a választásra jogosultak fele jelent meg. Eddig mindössze két olyan népszavazás volt Magyarországon, amely meghaladta a most előírt ötven százalékos részvételi küszöböt: az első a négyigenes népszavazás, majd pedig 2008-ban a Fidesz által kezdeményezett „háromigenes” a tandíjról, a vizitdíjról és a kórházi napidíjról – de ez utóbbi esetben is mindössze 0,4 százalékkal haladta meg a részvétel az ötven százalékot. 

Ezen körülmények között valamiért a civil ellenzéki demokraták mégis úgy gondolják, hogy ma Magyarországon 19 kérdéses népszavazással lehet „rendszert bontani”. 

A kérdések olyan szempontból legalább profin vannak összeállítva, hogy első ránézésre a nagy többségük nem ütközik tiltott népszavazási tárgyba (amikből egyébként eddig is túl sok volt és az új alkotmánnyal se lett kevesebb), legfeljebb az egyértelműség hiánya miatt kaszálhatja el egyiket-másikat az NVB. A választók többsége viszont valószínűleg már az első négy kérdésnél vissza fogja utasítani az egészet az egyértelműség hiánya miatt – főleg, ha meglátják, hogy még mennyi kérdés van. Ez persze örök dilemma, hogy miként lehet eléggé egyértelműen megfogalmazni a népszavazásra bocsátott összetett problémákat úgy, hogy az NVB-nek meg a választóknak is jó legyen, de hogy ezt tizenkilencszer nem lehet megcsinálni, az tuti.

A kérdések ráadásul nem csak, hogy az átlag választó számára érthetetlenül vannak megfogalmazva, de egy részük ráadásul az átlag választó számára teljesen érdektelen témákat is érint. Nem valószínű ugyanis, hogy tömegeket mozdítana meg a kamarai tagdíjakról, az EU-s környezetvédelmi irányelvről vagy épp az Európai Ügyészségről szóló kérdés. Ennek a 19 kérdésnek a jó része, ha az NVB-n nem is, de az aláírásgyűjtés során már valószínűleg el fog vérezni, és akkor még ott van az emlegetett 50 százalékos küszöb. Talán az állambiztonsági iratok nyilvánossága és a paksi titkosítás feloldása lehetnek olyan témák, amik esetleg tényleg megmozgatnák az embereket, de például a trafikokkal vagy az autópályamatricákkal már nem igazán lehet a szavazók nagy tömegeit annyira feldühíteni, hogy a szavazófülkéig elmenjenek.

De tegyük fel mégis, hogy az ellenzéki civileknek sikerül kétszázezer ember számára magyarra lefordítani, hogy miről szólnak a kérdések, és összegyűjtik mind a 19 kérdéshez mind a kétszázezer aláírást. (Ugyanis a közhiedelemmel ellentétben a népszavazáshoz szükséges aláírások száma nem változott, csak néhány adminisztratív előírás lett más, de ez lényegében nem változtat azon, hogy most is viszonylag egyszerű népszavazást kezdeményezni: négy hónap alatt kell csak ezt a kétszázezret összegyűjteni.) Ami nem egyszerű, az a részvételi küszöb: az kell a sikerhez, hogy az összes választó 50 százaléka ezeket a kérdéseket felfogja és elmenjen szavazni, és ezeknek a fele plusz egy (tehát összességében a választók egynegyede) igennel szavazzon. Ez eléggé utópisztikus. Gondoljunk bele, hogy a legutóbbi parlamenti választáson volt 61 százalék a részvétel: egy népszavazásra eleve ennél jóval kevesebb ember kíváncsi, főleg, ha azt olyan balos pártok által támogatott civilek kezdeményezik, amelyekre ennek a 61 százaléknak összességében a negyede szavazott tavaly tavasszal. 

Merthogy civilségük hangsúlyozása mellett a kezdeményezők azt is hangoztatják, hogy ez a népszavazási kezdeményezés az ellenzéki pártok utolsó esélye. Lattmann Tamás nemzetközi jogász, az egyik kezdeményező az ATV-ben szépen összefoglalta, hogy ez a népszavazás „egy utolsó esély egyes ellenzéki politikai pártoknak arra, hogy épkézláb programot fogalmazzanak meg. Ha nem tudnak ezzel élni, az az utolsó utáni bizonyítéka annak, hogy valóban alkalmatlanok és akkor a választási versengésben a választók szemében már nem kell, hogy tényezők legyenek”. 

Többek között ez az, amiért eleve szkepszisre ad okot a népszavazás: ugyanis egyes tökéletesen béna és inkompetens ellenzéki pártoknak nem biztos, hogy érdemes bármilyen utolsó utáni esélyt adni, hogy aztán az aláírásomra vagy a népszavazási részvételemre mutogatva magukat igazolják – mint valami álságos mártírok például a korrupció elleni harcban. Ugyanezért nem járok az úgynevezett civil tüntetésekre sem. 

Magyarországon viszont – ezen tüntetéseket leszámítva – úgy tűnik, csak két lehetősége van a „részt venni” vágyó állampolgároknak két választás között: a kormány részéről a pár százezer ember által megválaszolt, irányított kérdésekből álló „nemzeti konzultáció”; ellenzéki oldalról pedig a 19 kérdéses „rendszerbontás” – ami nyilvánvalóan nem fog sikerülni, és ez persze újabb bizonyíték lesz arra, hogy itt „diktatúra van”. Pedig egy 19 kérdésből álló népszavazás szinte borítékolhatóan még akkor sem lenne eredményes Magyarországon, ha ötven százalékos küszöb helyett csak a választók egynegyede kellene hozzá – de ezek szerint nem csak a kormány nem érti, hogy mi a lényege és mik a lehetőségei a népszavazásnak és az állampolgári részvételnek, hanem az „ellenzéki civil demokraták” sem.