„Háborús időkben a jóról és a gonoszról alkotott hétköznapi, »békeidős«, »jóléti« képzeteink megváltoznak, kifordulnak önmagukból, mert a legjobbak is követnek el gonosztetteket, és a legrosszabbaknak is lehetnek nemes pillanataik; akármennyire hihetetlen vagy ép ésszel felfoghatatlan ez. Annyi bizonyos, a hétköznapi gondolkodásba semmiképpen nem fér bele. A háborúba ugyanis nem ésszel megy az ember – a civil ember! az egyén! –, hanem sodródik, belekergeti az uszító politika, belekergetik a megkergült katonatisztek, a »feljebbvalók«. Belehajszolja a túlélés ösztöne… És beleparancsolják hatalmi szóval! Ettől kezdve pedig alapvetően mindent az emberi jellem határoz meg. Azt is, hogy az adott helyzetben ki meddig megy el, s azt is, hogy mennyire őrül bele az egészbe. (…)
Egészen más megvilágítása helyezi a történteket, hogy a nemzetközi jogi szakértők a tizenhat éve zajló eljárásról már sokszor elmondták, semmi esélye sincs egyik fél keresetének sem a bíróság előtt. De nem is ez volt a lényeg. Ez mindkét állam esetében olyan feladat volt, amelyet már csak betyárbecsületből is végig kellett csinálni. Hiszen nem állhat tiszta lelkiismerettel egyetlen politikus sem a választói elé egyik országban sem, ha az eljárást nem csinálja végig, akármilyen reménytelen is legyen. Ilyen megközelítésben tehát különösebb jelentősége nem volt az ügynek, lefutották a tiszteletköröket, és annyi.