„Az utolsó pillanathoz érkeztünk, amikor még meg lehet akadályozni Ukrajna teljes gazdasági összeomlását, a hadsereg vereségét és azt, hogy a washingtoni héják átvegyék a kezdeményezést, és Kijev felfegyverzésével a sarokba szorítsák Moszkvát, ezzel elvágják a tárgyalásos megoldás szálait, s végleg lángba borítsák Európa hátsó udvarát. Az európai deszant igyekszik hát megragadni az esélyt, és a minszki megállapodás felfrissítésével és az adott helyzethez igazításával csillapítani a vérgőzös indulatokat. Merkel és Hollande nincs könnyű helyzetben, hiszen az események túl messzire mentek ahhoz, hogy könnyű legyen visszatuszkolni a kiszabadult szellemet a palackba. Minden érintett oldal húzódozik a kompromisszumoktól, már csak azért is, mert e tekintetben a valódi és az információs háború mindenütt alaposan leszűkítette a mozgásteret.
Európában például sokakat emlékeztet a 70 évvel ezelőtti jaltai megállapodásra a készülő egyezség, miután a fősodor média másról sem beszélt, mint Oroszország terjeszkedéséről és agresszivitásáról. Ez azonban még semmi ahhoz képest, amilyen helyzetbe az ukrán hatalom lavírozta magát. A jelenlegi elitben a megegyezésre leginkább nyitott Petro Porosenkót például könnyen elsodorhatja a mégoly ésszerű megállapodás is, mint ahogy Vlagyimir Putyin is túlságosan felkorbácsolta otthon a szenvedélyeket ahhoz, hogy sokat engedjen. S akkor még nem beszéltünk a béke előtt álló legnagyobb akadályról, a bizalom elvesztéséről. Ma ugyanis már Doneck ugyanúgy nem bízik Kijevben, mint Oroszország a Nyugatban és viszont. Sőt, míg az európai közvélemény jelentős részében a Moszkvával szembeni bizalmatlanság éledt fel, addig legalább annyian teszik fel a kérdést, vajon jót akar-e a szövetséges Egyesült Államok Európának.
Ennek ellenére nincs más esély, mint megragadni az utolsó lehetőségek egyikét. Némi reménnyel tölthet el bennünket, hogy az újabb minszki csúcs esetleges kudarca már nem csak az óvatos Merkel számára lenne kínos.”