„Az utolsó pillanathoz érkeztünk, amikor még meg lehet akadályozni Ukrajna teljes gazdasági összeomlását, a hadsereg vereségét és azt, hogy a washingtoni héják átvegyék a kezdeményezést, és Kijev felfegyverzésével a sarokba szorítsák Moszkvát, ezzel elvágják a tárgyalásos megoldás szálait, s végleg lángba borítsák Európa hátsó udvarát. Az európai deszant igyekszik hát megragadni az esélyt, és a minszki megállapodás felfrissítésével és az adott helyzethez igazításával csillapítani a vérgőzös indulatokat. Merkel és Hollande nincs könnyű helyzetben, hiszen az események túl messzire mentek ahhoz, hogy könnyű legyen visszatuszkolni a kiszabadult szellemet a palackba. Minden érintett oldal húzódozik a kompromisszumoktól, már csak azért is, mert e tekintetben a valódi és az információs háború mindenütt alaposan leszűkítette a mozgásteret.
Európában például sokakat emlékeztet a 70 évvel ezelőtti jaltai megállapodásra a készülő egyezség, miután a fősodor média másról sem beszélt, mint Oroszország terjeszkedéséről és agresszivitásáról. Ez azonban még semmi ahhoz képest, amilyen helyzetbe az ukrán hatalom lavírozta magát. A jelenlegi elitben a megegyezésre leginkább nyitott Petro Porosenkót például könnyen elsodorhatja a mégoly ésszerű megállapodás is, mint ahogy Vlagyimir Putyin is túlságosan felkorbácsolta otthon a szenvedélyeket ahhoz, hogy sokat engedjen. S akkor még nem beszéltünk a béke előtt álló legnagyobb akadályról, a bizalom elvesztéséről. Ma ugyanis már Doneck ugyanúgy nem bízik Kijevben, mint Oroszország a Nyugatban és viszont. Sőt, míg az európai közvélemény jelentős részében a Moszkvával szembeni bizalmatlanság éledt fel, addig legalább annyian teszik fel a kérdést, vajon jót akar-e a szövetséges Egyesült Államok Európának.