Orbán Viktor pedig csak pislogott. Orbán fele részben, negyed részben vezette azt az intézményt, amelyet a magyar politika majd második Orbán-kormánynak hív majd. A miniszterelnök politikai ügyekben elbohóckodhatott, de a társadalmi, vagy inkább politikai újraelosztás súlyos ügyeiben Simicska Lajos volt a meghatározó. Orbán ment Simicskához kérni, s nem fordítva.
Ennek a felállásnak volt egy demokrácia-elméleti vonatkozása is. Aki egy kicsit is olvasott bennfentes politikai történeteket – magyarul Bob Woodward könyvei szólnak erről -, az tudja, hogy a szakértelmiségi döntéshozatal és a politikai döntéshozatal együttműködése a legkényesebb kérdések egyike. Ugyanis az a tétje, hogy a demokratikusan megválasztott politikus vagy pedig szakvezetők irányítják-e a közigazgatást. Amerikában a hadsereg vezetői azok, akik időről-időre szembesülnek azzal, hogy a szakmai elképzeléseik megvalósítása a megválasztott politikus szuverenitásának korlátozását jelenti. A »bombázzunk-e egy bázist« kérdésétől a »tájékoztassuk-e az elnököt egy operatív akcióról« problémájáig. Erre épült az Irán-Kontrák botrány is, amelyben a Nemzetbiztonsági Tanács egy magas rangú tisztje, meg a CIA vezetője hivatalosan az elnök háta mögött csencseltek információkkal, pénzzel és szövetségesi együttműködéssel politikai felhatalmazás nélkül.
Amikor a meg nem választott Simicska Lajos a kormány működését Orbán Viktor akarata ellenére tudja korlátozni, az azt is jelenti, hogy a magyar választók döntését korlátozza egy magán ember. A választók Orbán Viktort és nem a vállalkozót bízták meg a politikai döntések kialakításával és végrehajtásával.