Jogértelmezés és túlszabályozás – válasz Aristónak

„Summum ius, summa iniuria” – idézi a római mondást posztjában Aristo, amelyben észrevétlen megbüntettetése kapcsán az igazságszolgáltatás anomáliáin, a középkorú háziasszony bírókon, de mindenekelőtt „A jogászok” hibáin kesereg. Igaz ugyan, hogy a magyar igazságszolgáltatás rendszere számos sebből vérzik, de mikor ennek összefüggéseit fejtegeti, Aristo épp olyan igazságtalan kijelentéseket tesz, mint amilyen igazságtalanok szerinte a középkorú háziasszony bírók ítéletei.

Kezdjük először is a mottón, amit Aristo Cicero-tól idéz, de már Cicero korában is bevett szállóige volt. A fordítása pontosan így hangzik (legalábbis az Aristo által nem túl nagyra becsült jogászoknak így tanítják az egyetemen): „a legteljesebb mértékben érvényre juttatott jog vezet a legnagyobb mértékű jogtalansághoz”. Cicerónál ez a mondás a jog rosszhiszemű, betű, és nem értelem szerinti értelmezésére utal. Az értelem szerinti értelmezés ugyanis szükséges ahhoz, hogy a jog valóban a „jó és igazságos művészete” legyen. Aristo a jogértelmezéssel kapcsolatban epésen azt is megjegyzi, hogy „ma már külön tudományág a jogi hermeneutika, ami arra hivatott, hogy segítsen megérteni a jogászoknak, amit ők mondtak. … További hatalmas előny, hogy a tökéletesen értelmetlenül megfogalmazott, leírt szabályoknak – a nyelvi-fogalmi értelmetlenség okán – tetszőleges számú értelmezése és kimenetele lehetséges.”

Frappáns összegzés, kár, hogy tele van csúsztatásokkal. A jogi hermeneutikát egyébként nem jogászok találták ki, hanem filozófusok. Hans Georg Gadamer, a „modern hermeneutika atyja” jogkiegészítő funkciót tulajdonít a jogi hermeneutikának: ugyanis az általános törvény alkalmazása egyedi esetekre mindig valamilyen értelmezést igényel. Tehát végül is annyiban igaza van Aristónak, hogy a hermeneutika valóban segít megérteni a jogászoknak, amit „ők mondtak”, csakhogy „A jogászok” nem alkotnak egy monolit tömböt. Ennyi erővel Aristo a filozófusok és az irodalomtudósok munkájában is kifogásolhatná, hogy egymás irományait értelmezgetik.

Aristo a továbbiakban két dolgot is problémásnak talál: egyrészt, hogy „tökéletesen értelmetlenül” vannak megfogalmazva a szabályok, amelyeknek ezért szerinte tetszőleges számú értelmezése lehetséges, másrészt pedig a hatalmas mennyiségű joganyagot is sokallja. (Persze egy kis brüsszelezéssel vegyesen, hiszen ha túlszabályozás, akkor EU – ugye…) Viszont a szabályozás mélysége és az értelmezés lehetséges tere összefügg, mégpedig fordított arányban áll: minél kisebb a joganyag, annál több a rés, amit jogértelmezéssel kell betömni – ez nem feltétlenül baj, ha megfelelő számú, jogértelmezésre alkalmas bíró van. Ez a helyzet – ahogy Aristo is megjegyzi – Magyarországon nem áll fenn. Nálunk a jogalkotó sem vár el túl magas képességeket a bíróktól, ugyanis jellemzően (újabb törvényekkel) jól a szájukba rágja, hogy hogyan kell értelmezni a már meglévő törvényeket – ennek eklatáns példája volt mondjuk a devizahiteles jogalkotás.

Egyébként a jogszabályok nem értelmetlenül vannak megfogalmazva, hanem jogi szaknyelven – ez legfeljebb érthetetlen lehet Aristo számára, aki szerint a jogi képzés jelentős részben ennek az „értelmetlen” nyelvnek az elsajátításából áll. Bár a hazai jogászképzéssel kapcsolatban ambivalens érzelmekkel viseltetek, azért Aristót megnyugtatom: annyira nem lesújtó a helyzet, hogy öt éven át értelmetlen fogalmakat verjenek a joghallgatók fejébe. Egyébként biztosan meg lehet csinálni úgy is a törvényeket, hogy hétköznapi emberek számára is érthető legyen (állítólag a francia Ptk. ilyen, de nem tudom, nem tudok franciául: se hétköznapiul, se értelmetlen jogi nyelven).

Mi viszont a német modellt követtük, ahol nagyon fontos a jogi terminológia ismerete, mert a szakkifejezések mögötti fogalmak – és ezek árnyalatnyi különbségeinek elhatárolása – nélkül lehetetlen kiigazodni a rendszeren. Ehhez persze az is kell, hogy a rendszer logikusan legyen megalkotva. A magyar rendszer logikájáról annyit, hogy meglehetősen tökéletlenül sikerült lemásolni a németek hajszálpontos, már-már matematikailag logikus rendszerét. Egy ilyen rendszerben azt gondolhatnánk, hogy tényleg nincs szükség a bírói értelmező kreativitásra, mert annyira kötött, hogy nyugodtan bízhatjuk az igazságszolgáltatást akár középkorú háziasszony bírókra is.

Nos, a németek nem ezt teszik: a német joghallgatóknak – a magyarokkal ellentétben, akiknek sokszor elég a vizsgán a bemagolt jogszabályhelyet elmondaniuk, anélkül, hogy az összefüggéseit a legcsekélyebb mértékben értenék, vagy alkalmazni tudnák – a vizsgákon jogeseteket kell megoldaniuk, ahol alkalmazzák ezt a logikus rendszert: olyan, mint egy matekfeladat; vagy kijön az eredmény, vagy nem. A záróvizsgájukon – a magyarokkal ellentétben, ahol az egyetemek hatásköre a vizsga, és annyiszor próbálkozik az aspiráns, ahányszor türelme van – a tartományi bíróságok által központilag összeállított feladatsort kell megoldaniuk, és csak kétszer lehet próbálkozni. El lehet képzelni, hogy mennyivel nehezebb ott bíróvá válni, mint Magyarországon. Ott az értelmezés és a logikus gondolkodás képességét követelik meg tőlük, itt a magolást és a rendszer minimális szintű átlátását. Pedig a logikus rendszer nem feltétlenül jelent túlszabályozottságot, sőt, pont a túlszabályozottság az, ami a káoszhoz vezet – és itt rontottuk mi el a német rendszer lemásolását.

Magyarországon sem logikus rendszer, sem értelmezésre képes bírók nincsenek (legalábbis tömegével), van viszont túlszabályozottság, ami szükségszerűen hozza magával az újabb logikai bukfenceket. Hogy ezért kizárólag a bírók lennének a hibásak? Kötve hiszem. Sokkal inkább az a környezet – gondolok itt jelentős részben a jogi oktatásra, amely újabban ráadásul még jobban rá van szorulva a diákok tandíjforintjaira, és így arra, hogy ne válogasson –, amelyben közepes jogászi kvalitásokkal bíróvá, sőt még annál is kevesebbel jogalkotó politikussá avanzsálhat valaki.

Végezetül, Aristo azt a kérdést is feltehetné magának, hogy vajon csak a bírók és a jogalkotók-e azok, akik eltávolodtak a való élettől, vagy maguk a peres felek is? Például pont egy ügyvéd szájából hallottam, hogy „jó lesz az a szerződés úgy, aláírom, aztán legfeljebb majd perelek, hogy érvénytelen”. Ha ritkábban néznék hülyének egymást a t. felek, meg kevésbé keresnék a kiskaput, és inkább az együttműködés meg a józan kompromisszum dominálna, akkor talán a bíróságok se lennének olyan túlterheltek.

A pereskedés és a lehetetlen ügyek bíróság elé citálása egyébként egyáltalán nem magyar specifikum. Csak egy példa a közelmúltból, a rosszul lemásolt, matematikai jogrendszerű Németországból: egy bírónőnek arról kellett döntenie, hogy normális-e állva pisilni. Az történt, hogy egy lakás bérlője rendszeresen körbepisilte a WC körül a márványt, ami miatt a bérbeadó nem akarta visszafizetni neki a kauciót, mert cserélnie kellett a burkolatot, és ez neki plusz költség volt. A bérlő persze arra hivatkozott, hogy rendeltetésszerűen használta a WC-t és kéri vissza a kauciót. Tehát tényleg sarkalatos kérdés volt, hogy rendeltetésszerű használatnak számít-e az állva pisilés. Na most, a bíróság, vagy „A jogászok” hibája, hogy ezzel kell, foglalkozzon az igazságszolgáltatás? Vagy azoké, akik képesek emiatt pereskedni? A bírónő a bérlő javára döntött, indokolása szerint „a férfi egyre erőteljesebb háziasítása ellenére” (nem viccelek, a „Domestizierung” szót használta) még normális és széles körben elterjedt az állva pisilés, tehát a bérlőnek visszajárt a kaució.