Bunkóság és bűnhődés

Az internetes kommenttársadalomban a mérsékelt álláspont és a konszenzusra törekvés nem éppen sikk, gyakran a végtelenül leegyszerűsítő gondolkodás és a követhetetlen összeesküvés-elméletek váltakozó zuhatagát találjuk cikkek és közösségi bejegyzések alatt. E napokban előbbire a „talán nem kellett volna megsérteni mások vallását”, a „máshol még több ember hal meg” és a „nem véletlen, hogy nem keresztények követnek el ilyesmit” típusú érvelések szolgáltatnak eklatáns példát. Ezen vélemények mögött hasonló kényszer húzódhat képviselőjük tudattalanjában: egyrészt divatos rinocéroszbőrt növesztve elkerülni azt a kellemetlenül szorító gyomortáji érzést, amit a részvét és a lesújtó döbbenet okoz, másrészt megspórolni a történteken való elmélyültebb töprengést, ami végül úgyis a világ dolgaival szembeni tehetetlenség érzését váltja ki az emberből.

Ám ennek a hamis érzésnek nem szabad engednünk, és nem szabad megspórolnunk a gondolkodást arról, hogy milyen értékekben hiszünk, az emberélet szentségétől a szólásszabadságig. Ezért érzem fontosnak rögzíteni, hogy miért tartom a szólásszabadság mártírjainak a Charlie Hebdo szerkesztőit, ugyanakkor a hőseinek miért nem.

A karikatúra gúny, amely szükségképpen sértés. Az a karikatúra, amely nem tartalmaz legalább csekély mértékben sértő elemet, vagy nem is karikatúra, vagy nem jó. Más kérdés, hogy mit, hogyan és mennyire sért, illetve, hogy azok, akikkel szemben sértő, hogyan reagálnak. De remélhetőleg abban mindannyian egyetértünk, hogy a karikatúráknak van létjogosultsága. Abban a szubjektív kérdésben viszont, hogy vannak-e tabuk, és ha vannak, hol húzódnak a határok, sokan sokféleképpen gondolkodunk. A Charlie Hebdo azt a szemléletet képviselte, miszerint nincsenek tabuk a társadalmat, az emberiséget érintő kérdések megvitatása során.

Ilyen mindnyájunkat érintő kérdés az is, hogy a különböző vallások szabályait mindenkinek be kell-e tartania, beleértve azokat is, akik nem követői az adott vallásnak. A konkrét esetben: ábrázolhatja-e Mohamed prófétát az, aki nem muszlim, így az ezt tiltó vallási normának nem címzettje. Ebben a kérdésben a karikaturisták saját eszközükkel, karikatúrával foglaltak állást: Mohamedet rajzoltak. Sokszor, sokféle kontextusban. Olyanban is, amelyre sokan mondhatják, hogy ízléstelen.

Ha én karikaturista volnék, valószínűleg nem rajzolnék Mohamedet. Nem azért, mert azt gondolom, hogy rám is vonatkozik az iszlám tilalma, és így nem terjed idáig a szólásszabadságom. Nem is azért, mert azt gondolom, hogy ezzel gyilkolásra adnék okot. Mindössze azért, mert a gondolataim kifejezésének igyekeznék olyan utat választani, ami – a mondanivaló kompromisszummentes megtartása mellett – a lehető legkevesebb olyan embert bántja meg, akiket nem célom sérteni.

Például azt a véleményemet, hogy rám, mint nem muszlimra, az iszlám vallás tilalmai nem vonatkoznak, azzal fejezném ki, hogy lerajzolnám a filmben táfelspiccet rendelő Szinbádot, amint hindu terroristák rontanak rá, szövegbuborékukban azt kiáltván, hogy ezzel a tehén szentsége ellen vétkezik. Véleményem szerint egy ilyen rajzzal kizárólag a Kouachi testvérekhez hasonló terroristák eszmeiségét sérteném, miközben sem a hindukat, sem Latinovits Zoltán emlékét nem. Aki mégis azt gondolná, hogy igen, arról azt gondolnám, hogy hülye. Ők meg rólam azt, hogy érzéketlen bunkó vagyok.

Én is azon a véleményen vagyok, hogy a Charlie Hebdo Mohamed-karikatúrái tudatosan a szükségesnél sértőbbek, egyszerűbben kifejezve kissé bunkóságok voltak. Ezért a szerkesztők meg talán rólam gondolnák azt, hogy hülye vagyok. Jól is van ez így. Lehet, hogy velem van a baj, de a véleményszabadság effajta ütközéseit én még kifejezetten szépnek is találom.

(Egyszer egy középiskolai tanárom használta a „rossz értelemben vett bunkóság” kifejezést. Szerintem a Charlie Hebdo rajzai jelentik a jó értelemben vett bunkóságot. Azt, amit én nem követnék el, de elismerem, hogy mások nézőpontjából ez nem csak elfogadható, de egyenesen szükséges is lehet)

Mindenesetre a karikatúrák közös mondanivalója – amelyért a főszerkesztő, Charb meghalni is kész volt – az, hogy addig él a szólásszabadság, amíg ezt is szabad. Ha pedig valaki erről másként vélekedik, az nyugodtan nevezheti a szerzőket akár bunkónak is, mert – természetesen – azt is szabad. Akik ez utóbbi véleményre helyezkednek, mindenképpen tartózkodjanak efféle lapok vásárlásától. Esetleg hirdessenek bojkottot, tüntessenek a szerkesztőség előtt, vagy protestáljanak a jogállamiság és a kultúránk által biztosított egyéb elfogadható módon.

De mindazok, akik a megölt újságírókról úgy nyilvánulnak meg, hogy „ők keresték a bajt”, nézzenek alaposan magukba, és próbálják megválaszolni a kérdést: hogyan sikerült annyira elrugaszkodniuk a keresztény és/vagy az európai erkölcs talajáról, hogy akár csak egy szemernyit is megalapozottnak tartják egy tucat ember, kolléga, barát egymás szeme láttára történő brutális lemészárlását néhány szubjektíve bunkónak tartott rajz miatt.

És ha a vicclap bunkóságainak zsoldja szerintük lehet a halál, akkor ezen hozzászólók életét is okkal veheti-e el valaki, aki e nyilatkozatukat sértőnek, istenkáromlónak véli?

Emberek sokaságának megfontolt meggyilkolása a legsúlyosabb bűn mind az isteni, mind az emberi törvények ellen, ebből következően nem lehet semmilyen erkölcsi alapja, legfőképpen nem Isten. Az ilyen tettnek a büntetése ugyanis mindenféle isten (legyen a neve akár Allah) ítélőszékén a pokol legmélyebb bugyra lehet csak.

Igaz volt ez például akkor is, amikor majd’ ezer évvel ezelőtt keresztes hadjáratok ontottak vért Isten nevében a Szentföldön, és most is, mikor közel-keleti ámokfutók ölnek európai civileket, Allah akbart kiáltva – függetlenül attól, hogy melyik esetben hány áldozat volt. És igaz ez akkor is, mikor kevésbé figyel Európa egy távolabbi, noha több ember életét követelő mészárlásra, és most is, mikor 12 elpusztított életet gyászol egy kontinens.