A csavarzár diadala

„Egyelőre persze szó sincs róla, hogy a magyar vagy a Magyarországon forgalmazott borok háromnegyedét ezzel az eszközzel zárnák le, de ha azt nézem, hogy mit szokás inni mostanában csak úgy, különösebb apropó nélkül, akkor már más a helyzet. Az úgynevezett fő- és nagyvárosi fiatalok elsősorban fröccsöznek és rozéznak – nem akarok ebből nemi kérdést csinálni, noha kis akarással lehetne –, és ez már önmagában sokat elárul.

Hogy saját magammal és a szubkultúrámba tartozó további egyedekkel árnyaljam a képet: mi ritkán fröccsözünk és még ritkábban rozézunk ugyan, az utóbbi időben mindazonáltal gyakrabban lövünk friss fehérekre és könnyed vörösökre, mint tizenöt-húsz éve, amikor szinte semmi sem érdekelt bennünket, aminek a címkéjén nem szerepelt a barrique kifejezés. A nagyborok ideje ugyan nem járt le – bár a kategória inflálódása miatt maguk a termelők ezt talán így is érezhetik –, ám hozzájuk alkalom kell, valamint vastag pénztárca. Az egyik még csak-csak adná magát, na de a másik? Egy fasza rizlinghez vagy laza pinot-hoz ezzel szemben olykor a hirtelen felindulás is elég. Ezek meg újabban szinte valamennyien csavarzár alatt várnak a sorsukra. Arra, hogy elkészítésük után egy-két éven belül megigyák őket. Akár meccsnézés, akár palacsintasütés közben, sőt a romkocsmák félhomályában is.

Van itt még valami. Drága bort igazán ritkán veszek. A nem drága esetében pedig alap, hogy friss legyen, évjárat szempontjából is, fehér és rozé esetében 2015 januárjában kizárt, hogy 2013-asnál öregebbért nyúljak – Somló kivétel –, vörösből esetleg beeshet termelőtől függően 2012-es is. Ez a része mindig alap volt. (Tudom, hogy itthon még mindig nem esett le a legszélesebb körben, hogy az idő nem nemesíti a bort, úgyhogy aláhúzom vastagon az evidenciát: az idő csak az igazán komoly borokat nemesíti, a felső alig néhány százalékot, a többit halomra gyilkolja.)

Az csak a 2010-es évektől lett ugyancsak alap, hogy ha friss bort veszek, mindig csavarzárasat veszek. Jobban bízom benne. Nem magában a borban, hanem a termelőben. Vagyis nem a dugóhibától félek – bár annyiszor kámpicsorított már el a TCA pályafutásom során, hogy nem is esik jól belegondolni –, inkább arról van szó, hogy az a termelő, aki záráshoz is korszerű technológiát használ, nagy valószínűséggel a teljes folyamat során is tudatában van-volt annak, hogy milyen évet is írunk napjainkban. Hogy még pontosabb legyen: a szőlő minősége mellett a tökéletesen tiszta technológia az alapja mindennek. Annak, hogy a lelkes fogyasztót ne érje keserű csalódás az első korttyal. Olyan pincétől sose vegyetek semmit, aminek honlapján öreg fekete hordókat láttok pirosra mázolt abroncsokkal.

Amikor a csavarzár bejött Magyarországra – kb. tíz éve talán? –, sokan gyanakodva fogadták. Asszem, a villányi Bock Józseffel beszélgettem egyszer erről, és elmondta, az első csavarzáras rozéját jóval kevésbé vették, mint ugyanabban az évjáratból a parafásat. Óvatos duhaj volt, mindkét verzióval megpróbálkozott. Holott akkor már világos volt, hogy ez a jövő, minden ilyent lehet tudni előre, elég megnézni, mi történik Új-Zélandon, Kaliforniában vagy Németországban. Ugyanaz fog történni itt is. Ugyanaz történt itt is.”