Intelmek kezdő rendszerváltókhoz

„Ebből is látszik, hogy az új társadalmi mozgalmaknak (amelyekről kitűnő összefoglalást olvashatnak a Replika 84. [2013/3.] számában, szerk. Mikecz Dániel és Szabó Máté) Magyarországon nem olyan riválissal kell számolniuk, mint Nyugat-Európában. Világszerte – az Egyesült Államokban is – tapasztalható a szakirodalom szerint, hogy már több ember vesz részt tiltakozásokban, tüntetésekben, foglalásokban, petíciókban, népszavazási kezdeményezésekben, közmeghallgatásokon, az új szociális médiákban folytatott vitákban, mint a választásokon. A bizalmatlanság a kiüresedett parlamenti demokráciákkal szemben maximális. A pártok vagy megszűnnek, vagy maguk is előbb-utóbb szakapparátusokká alakulnak. Az állampolgárok a tőlük képviseleti és érzületi szemszögből idegen, csak a tőkés osztályt, közelebbről: a tőkés nagyvállalatok gazdasági, korporatív, kulturális érdekeit reprezentáló, a multinacionális tőke globális menedzsmentjével mindinkább összeolvadó államhatalmat elvetik, ügyeiket saját maguk óhajtják közvetlenül intézni. A szó hagyományos értelmében az új társadalmi mozgalmak – már 1968 óta – nem akarnak »hatalomra kerülni«, befolyást akarnak szerezni anélkül, hogy a korporatív-bürokratikus kormányhatalmat legitimálnák, és részvételükkel bővítenék manőverezési szabadságát.

Az új társadalmi mozgalmak a szakapparátusokkal nem a politikai hatalom természetéről vagy a népi alkotmányosságról, a részvételi demokráciáról vitatkoznak – nincs miért ezekről vitatkozni az osztályellenséggel – , hanem egyes ügyekről, bizonyos javaslatok befogadásáról. Ezek persze lehetnek jogszabályok vagy alkotmánycikkelyek egalitárius szellemű módosításai is (különösen a biopolitikai egyenlőség tárgykörében: etnikai és gender-egyenlőség, bevándorlás, menekültügy, az underclass diszkriminációjának fölszámolása), ezek érdekében – ahol ez jogilag lehetséges – pöröket is indítanak, de alapvetően szubsztantív ügyekről van szó. Az új mozgalmak külső nyomása – időnként a fölvilágosult policy intellectuals rokonszenvétől kísérve – sok helyen megváltoztatta az ökológiai, gender és migrációs joganyagot, és hatással volt a szakapparátusi és bírói mandarinátus irányára és ügyvezetésére. Az új társadalmi mozgalmak egyetemi értelmisége szövegeket állít elő, épp úgy, mint a politikai kormányzástól egyre inkább függetlenedő bürokratikus elit. Komoly elméleti vita folyik az elismerés és újraelosztás tárgykörében (Axel Honneth vs. Nancy Fraser, lásd erről a Replika új, 88. [2014/4.] számát, különös tekintettel Huszár Ákos jelentős tanulmányára), miközben az egyre reakciósabb, primitívebb és korruptabb politikai kormányzás képtelen a kezdeményezésre, és meg kell hajolnia a bal- és jobboldali populizmusok előtt (a »populizmus« szót itt se használom pejoratív, hanem pusztán leíró értelemben, vö. 

ÁMDE Magyarországon az új társadalmi mozgalmak ideális partnerei, az állami és korporatív szakapparátusok hiányoznak, mert a szélsőjobboldali kormányzás szétzúzta őket (ezek az apparátusok politikai irányultságukat tekintve leginkább liberálisok voltak, azaz ideológiailag államtalanítók, technikailag, stratégiailag és logisztikailag pedig etatisták, akár a régi reformértelmiség az 1989 előtti pénzügy- és külügyminisztérium, tervhivatal, MNB és KSH ún. háttérintézményeiben, de mindig volt posztkeynesiánus, szociálliberális kisebbség is). Ez az értelmiségi/szakértői elit az utóbbi négy évben minden hatalmát elvesztette, a pénzügyminisztérium, a munkaügyi, a népjóléti minisztérium, a környezetvédelmi minisztérium, a művelődési és oktatási minisztérium, az autonóm kutatásirányítás – és voltaképpen a külügyminisztérium is – egyszerűen megszűnt. Az állami eszközökkel létrehozott és támogatott nemzeti burzsoázia kormányoz, elképesztő számban megszavazott törvényekkel és kormányrendeletekkel, semmiféle diszkurzív eszmecsere nincs (a modernségre jellemző fogalmi nyelven a modernség fő témáit illetően) professzionális értelmiségi csoportok és a kívülállók között. (…)

A tiltakozó mozgalom egyik legjelentősebb eredménye a magyarországi szakszervezetek föléledése. Amikor ezeket a sorokat írom, úgy föst, hogy a költségvetés elleni, 2014. december 16-i tüntetésen minden szakszervezeti konföderáció részt vesz, és a 2015. január 2-ai tüntetéshez is csatlakozik mindegyikük. Nem lehetetlen, hogy sok évtizedes szünet után A MAGYAR MUNKÁSSÁG MEGJELENIK AZ UTCÁN. Ez tovább mélyítheti a közös ellenféllel szembeni közös politikai szenvedély által még eltakart, de nem titkolható és nem titkolandó érdekellentéteket a részvevő csoportok között.

Én itt csak arra hívhatom föl a Mozgalom figyelmét, hogy az érvényesítendő érdekek között erkölcsi ELSŐBBSÉGET élveznek azokéi, akiknek a legrosszabbul megy a soruk. Nem föltétlenül azokéi, akik elég szabadok hozzá, hogy többször is kimenjenek a térre. A legnagyobb szükséget szenvedők biztosan nem lesznek ott: a magyarhoni falusi gettókból az alultáplált, halálra ázott-fázott, tönkrement öregek és gyerekek, a város környéki fagyos erdőkből a hajléktalanok, az állástalanok a külvárosok kopott, fűtetlen lakásaiból. Rájuk kell gondolni. Rajtuk kell a leghamarabb segíteni. És azokon, akik egy sztrájkkal megállíthatják ezt az egész ördögi mókuskereket. És akiknek nincs mobiltelefonjuk, hogy magasra emeljék, ámulatba ejtve az egész világot.”