A nap, amikor veszélyes lettem

„Aztán végül gáz nem lett, csak paprika spray, bele az arcomba, mert ugye fenyegető módon fényképezőgéppel léptem fel. Nyilván aggódtatok fiúk, hogy előnytelen kép készül rólatok, elcsúszott a séró, vagy ilyesmi. Én nyitottam a számat, hogy szóljak, hogy nem rátok vagyok kíváncsi, hanem dokumentálni szeretném, hogy bántani fogjátok-e azt az embert, akit markolásztok, vagy segíteni neki, mert ez a dolgom, meg mondjuk amúgy is érdekelt. Sajnos, pont ezt a pillanatot választottátok arra, hogy arcon lőjetek, és akkor már se beszélni, se levegőt venni, se látni, se semmit nem tudtam, csak hörögni és tántorogni, miközben a fotóapparátust igyekeztem biztonságba helyezni, mert féltettem. Sajnos nekem nem jár a túlóra pénz, nem tudok másikat venni, na.

Nem akarlak bennetek bántani amúgy, tudom, hogy a katona is, a rendőr is parancsot teljesít, ilyen ez a popszakma (és holnap veletek basznak ki, hogy az egyik rigmust idézzem tegnap estéről). De a morcos medvébe már, milyen parancs az, hogy egy kumma szó figyelmeztetés nélkül adjatok a szarháziak pofájának? Egy korábbi írásomban említettem már, hogy eléggé rossz a szemem, a hallásom viszont kifogástalan. Mikor szóltatok, hogy húzódjanak hátrébb, mert jön a tabasco szósz, emberek? MIKOR? Én tényleg mondtam nektek fiúk, hogy álljatok át. De nem arra gondoltam, hogy terminátor üzemmódra! Ja, hogy elfelejtettetek szólni, hát ugye… 2006-ban az agyoniskolázott hmmm, tömeget lehetett figyelmeztetni. 2014-ben a főleg sajtóból meg idősekből, egyetemistákból és nőkből álló veszélyes hordát meg nem. Tényleg rohadt jó dolog veszélyesnek lenni. Meg különben is, mért nem maradtunk otthon Barátok Köztöt nézni? Megérdemeljük. Biztos miniszoknya is volt rajtunk.”