Éric Zemmour valószínűleg a leghíresebb és legbefolyásosabb újságíró és tévériporter a mai Franciaországban. Habár nem katolikus (algériai zsidó származású, akinek családja a francia állampolgárságot az 1870-es, történelmi Crémieux-rendelet által kapta meg), amolyan „vitatott személy”-ként tartják számon Franciaországban, mivel szégyentelenül régimódi konzervatív egy erősen „progresszív” közegben, aki – ilyetén gondolkodóként - attól sem riad vissza, hogy védeni merészelje Franciaország nagyszerű történelmét, beleértve annak katolikus gyökereit is. (Aki többet akar tudni róla, és most megjelent könyvéről, a Le suicide français-ről – „A francia öngyilkosság” –, ami arról szól, hogy milyen szélsőséges „progresszivizmus” teszi tönkre Franciaországot, az a Weekly Standard hosszabb terjedelmű cikkében olvashat erről többet.)
A következő kommentárt Ferenc pápa strasbourgi látogatásáról az RTL-en futó rádiós műsorában tette, ami a legnépszerűbb rádiós hírműsor Franciaországban. Főként azért tesszük közzé szavait, mert jól visszaadja azt a történelmi mozzanatot, hogy hogyan kezdenek el az európai „mainstream konzervatívok” tekinteni erre a pontifikátusra.
Éric Zemmour: „Ferenc pápa Strasbourgba megy és semmibe veszi a katedrálist”
Ez egy történet egy pápáról, aki elmegy Strasbourgba, de semmibe veszi a katedrálist. Mintha egy muszlim elmenne Jeruzsálembe, de nem imádkozna az Al-Aksza-mecsetben. Vagy mintha egy francia elnök anélkül ünnepelné meg november 11-ét, hogy meglátogatná az Ismeretlen Katona Sírját. Mintha Anglia királynője lefitymálná a királyi flottát. Vagy mintha az amerikai elnök nem tenne esküt a Bibliára.
Az Európai Parlamentben mondott beszédében Ferenc pápa Európa gyökereiről beszélt, de egyszer sem tette világossá, hogy azok keresztények. A lelkiséget magasztalta, de épp hogy csak megemlítette Isten nevét, de azt már egyszer sem, hogy „Krisztus”. Beszélt „emberi jogokról”, „szolidaritásról”, „kizsákmányolásról”, „sokféleségről”, „a környezetvédelemről”, a „globalizációról” és a „bevándorlásról”, de egy szót sem szólt az „abortuszról”, az „eutanáziáról” vagy a „homoszexuális házasságkötésről”.
Olyan szavakat használt, amik megnyerőek, s nem amik bosszantóak. „Európa népeiről” beszélt, és nem „európai nemzetekről”. Pártolja a bevándorlók nemes lelkű befogadását, de arról nem vesz tudomást, hogy a Földközi-tenger eme szakadatlan áramlása Európát lassanként az Iszlám Földjévé változtatja – még akkor sem, ha Lampedusán is csakis muszlimok érkeznek. A keresztények vezetője ebben nem lát aggodalomra való okot, vagy talán nem is foglalkozik vele.
Ez a pápa a kereszténység és az iszlám közötti párbeszéd megszállottja, de egy sablonos és protokolláris párbeszéden kívül, hogyan kelhetne a kereszténység párbeszédre azzal az iszlámmal, amely az összes keresztényt olyan muszlimnak tart, akik még nem ismerik, vagy tagadják azt?
(Műsorvezető: „De hát Eric, mindezt egyszerűen azért teszi, mert ezekben elődeinek munkásságát követi.”)
Á persze, csakhogy Ferenc valójában egy anti-XVI. Benedek, aki botrányt robbantott ki azzal, hogy úgy magasztalta fel a kereszténységet, görögös érveléssel átitatva, hogy az az iszlám ellentéte. XVI. Benedek az Egyház alapelveit idézte fel, s ezzel aláásta a média által terjesztett együttérző „ál-szegényességimádatot” (misérabilisme). Ferenc pedig erre a szegényességre apellál, hogy növelje a médiában a népszerűségét. XVI. Benedek dogmát mutatott fel egy olyan kornak, amely elveti azt. Ferenc elveti a dogmát, hogy kedvére legyen a kornak.
A mostani családról szóló szinódus, és annak meghajlása a homoszexuális házasság előtt, már felkavart sok keresztényt. Franciaországban azok, akik a „házasságot mindenkinek” (az azonos neműek házassága) ellen tiltakoztak a hitük nevében, úgy érezték, elárulták őket. De ez a kirándulás Strasbourgba már a kétségbeesésbe vitte őket.
A II. vatikáni munkálkodás már elpusztította a keresztények liturgikus érzékét. Ferenc úgy tűnik, most a kulturális és vallási irányzék felé folytatja tovább. Ferenc pápa a média, az európai parlamenti tagok, és a nyugati baloldal ideálja. Nem foglalkoztatja, hogy az Egyház legbosszúszomjasabb és legszarkasztikusabb kritikusai tapsolnak neki.
A pápa sokkal inkább Jacques Delors örökösének tűnik, mint II. János Pálénak. Egy kereszténydemokrata átült a szociáldemokratákhoz. Ő egymaga a német nagykoalíció. Egy poszt-keresztény pápa. Egy dogmák nélküli kereszténység híve, aki a kortárs progresszívek rajongója, azoké, akik a történelem szemetesládájába vetették azt, ami Szent. Egy pápa, aki Chesterton híres szavait testesíti meg: „A modern világ tele van megháborodott keresztény erényekkel.”
Ferenc pápa az Egyházat egy egyszerű civil szervezetté akarja átalakítani, ami valahol a Greenpeace és a Terre d'Asile között áll.