Magyarországon az elmúlt években a politikai hatalmat korlátozó fékek és egyensúlyok rendszere felborult, az atlanti orientáció szavakban és tettekben is elhalványult, a médiapiacon hangsúlyos átrendeződés zajlott le, melyekkel bizonyára számos szlovákiai magyar civil és értelmiségi nem ért egyet és felemelné ellene a szavát. Azonban az intézményrendszer anyagi kiszolgáltatottsága miatt ezt nem teszi. 1989-ben és előtte nem az ellen küzdöttetek, hogy ilyen dolgok ne fordulhassanak elő?
Világos, hogy ezért küzdöttünk. De egy ilyen helyzetet akkoriban előre látni sem lehetett. Egy biztos: ez a fajta kiszolgáltatottság, egy belső mecénási rendszer és megfelelő stabil gazdasági háttér hiányban, sajnos ilyenekkel is jár, és ezt be kell vallani. Aztán, hogy ebben ki meddig tud elmenni, az mindig attól függ, hogy milyen más forrásai vannak. Arra kell törekedni, hogy egy intézménynek gazdaságilag minél nagyobb önállósága legyen, és egy ilyen helyzetben, mint a mai, sokkal önállóbb, ha kell, radikálisabb magatartást tudjon képviselni. Ha meg nem, akkor csöndben marad, és megpróbálja átvészelni a helyzetet. Amíg olyan politikai követelmények nem fogalmazódnak meg a támogatások kapcsán, amik a szakmai munkánk rovására mennének, addig mi különösebben nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel. Ha egy amerikai alapítványnál pályázunk, nem nézzük azt, hogy milyen politikai besorolásba esik az óceánon túl, mert biztosan beletartozik valamelyik politikai holdudvarba. Mindegyik nagyobb német pártnak van például külügyi tevékenységre, állami dotációból fenntartott alapítványa, melyek jelen vannak Szlovákiában és Magyarországon is, mégis mindenki kooperál velük. Hangsúlyozom, amíg politikai elvárások nem párosulnak a kooperáció vagy a támogatás kapcsán, addig az rendben van. Ahogy ilyesmi megjelenik, azonnal vissza kell vonulni. (…)
A »minden olyan lesz, mint régen« nem érvényes a közhangulatra? Mintha a normalizációs évekre jellemző beletörődöttség és társadalmi fásultság továbbra is velünk lenne…