„(230 alkalommal látod még a szüleidet, mielőtt várhatóan meghalnak.)
A WHO (Egészségügyi Világszervezet, World Health Organization) rendelkezik statisztikai adatokkal, hogy egy férfi és egy nő átlagosan mennyi ideig él Magyarországon. Mondhatnám azt is, hogy milyenek az életesélyei, életkilátásai. Úgy tudom, hogy ez a mutató a hetvenes évekig még megegyezett az osztrákokéval. Azóta romlott.
De ez kis statisztikai kalkulátor, jóllehet nem tudja a jövőt, azért csúnya számokat dob ki. Ha hozzuk mindenben az átlagot, akkor már nem ad túl sok alkalmat a jövőbeli találkozásokra. Mindösszesen, ha mindennap sikerülne meglátogatnom őket, másfél hónapnyi időt. (...)
Már nem számolom, mert statisztikailag kitöltöttem amit lehetett. De mennyi minden nem fért bele. A statisztika nem ismeri a tragédiákat, a hirtelen jött hálahullámokat, családi búvópatak indulatokat, kezeletlen régi sérelmeket, válásokat, családi töréseket, ismeretlen apát és anyát. Tehát a szám csak átlag esetben, átlag családban igaz. Talán ma ebből van a legkevesebb. Nem is nevezhetjük átlagnak.
De ennek ellenére vagy éppen ezért a szám ijesztő. Mire elég? Mert elégnek kell lennie egy életre, egy életnek.
Megcsinálhatnánk gyermekeinkre, házastársunkra, barátainkra, szerelmeinkre, munkatársainkra, mindenkire, aki számít. Kijönnének mindenféle számok. (...)