„Lujzámra tíz évet kellett várni, ez egy nagyon hosszú vágyakozás volt. Rettentő nehéz a meddő élet, de megedz. Olyan, mint egy hosszú, nemes harc. Azért osztom meg ezt, mert sok a sorstársam és nekik bátorításul, együttérzésül.
Az az igazság, hogy amikor benne voltam, nem írtam, nem tudtam írni erről. Kegyetlen a szégyen, hogy újra és újra magadat hibáztatod, okokat keresel, hogy miért nem lehet gyereked. Kiszolgáltatott vagy, az orvosoknak és vajákosoknak, műtétek és állandó vizsgálatok, a legintimebb világodat nézegetik patikamérlegen.
Minden hónap egy újabb gyász, mert mindig azt hiszed, hogy hátha most fogant meg. Aztán a lombik, az injekciók, az újabb várás, az újabb csalódás és gyász. Újra. Konstans stressz. Kontrollvesztett állapot.
Ráadásul nem tudod, hogy jogod van-e azokat a kis embriókat létrehozatni...
Tapintatos persze a környezet, nem kérdeznek rá, de mindenki várja velem együtt, mert ők is szeretnének unokát, unokahúgot, unokatestvért, barátnőnek boldogságot.
Úgy éltem, hogy elfogadtam azt is, ha gyermektelen maradok. Példa volt előttem anyukám barátnője, akinek még udvarlója se volt soha. 90 éves vidám, természetes nő. Haldoklókat látogat és segít. Nem mondja, hogy jó így egyedül az élet, nem álszenteskedik, de mégis megtalálta a feladatát és a békéjét.
Aztán megtörtént a csoda. Hirtelen nem tudtam szólni senkinek, mert úgy bőgtem, amikor megmondták: a teszt pozitív. Ott volt a méhemben és próbáltam fogni a lelkemmel és a testemmel, hogy megmaradjon. Mantráztam, imádkoztam, szuggeráltam, hogy érezze jól magát, fészkelje be magát, cseperedjen az a kis emberkezdemény, az én gyerekem.
A végét már tudjátok, itt van végre egy valóságos angyal, az én Lujzikám :))
Mindenkinek, aki gyerekre, társra, családra vágyakozik, kívánok rengeteg erőt, annak elviseléséhez is, ha nem lesz és ahhoz a küzdelemhez is, hogy legyen.”
*
Skrabski Fruzsina a Heti Válasz Isten hozott! című kötetében beszél a meddőség témájáról.