Mi az amiért ki a hibás?

„Akkor képzeljük el, hogy lehetett volna. 

Mondjuk 2011 óta évente pályázatot írhatnának ki íróknak. Normális összegért, és nem egy Fontos Állami Hivatalnok egynapi csokipénzéért. Vagy felállíthatnának egy valóban működő – hangsúly ezen: valóban működő – nyelvi kutatócsoportot, amelybe a belépő a szaktekintély, nem pedig az, hogy ki kinek az urambátyja, és megfelelően gondolkozik-e azokról a dolgokról, amelyekről nem az ő dolga gondolkozni szakemberként. Jól jönne egy ilyen, hiszen remek lehetőségek vannak a Kárpát-medencei magyar dialektusok felgyűjtésében. Nem ártana a csángó nyelvjárást és kultúrkincset is rögzíteni, amíg még lehet. Jó lenne kutatni és felmutatni a városi nyelv ezer ízét és a szleng rendszerváltás utáni változásait. 

Mindezt, a nyelv ünnepe alkalmából létrejött irodalmi műveket, valamint a kutatási eredményeket pedig be lehetne mutatni az állampolgároknak, ha már van közszolgálati televízió és egy rakás állami közintézmény, amelyek némelyikében a legjobb program huszonöt éve az állandó kiállítás.

De ez senkinek nem jutott eszébe, amikor november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánították. Elsősorban azért nem, mert egy emléknapról dönteni ingyen van, de minden más pénzbe kerül. Ráadásul a nyelvet nem lehet látványos formában átadni, és nem kell hozzá közbeszerzési eljárás. 

Másodsorban pedig mindehhez a politikának valamit rá kellene bíznia a nem feltétlenül politikaközeli szakemberekre. Az írókra, költőkre, nyelvészekre, néprajzkutatókra és programszervezőkre. Igen, közpénzből. 

Ennél valóban egyszerűbb jogszabályt alkotni, aztán, amikor az a szabály az életben nem akar működni, elsiklani a probléma felett, vagy megkeresni a hibást. Hibás, az mindig van. Általában idegenszívű. Az anyanyelv amúgy, köszöni, megvan. Még a székelyeknél és a csángóknál is. Igaz, arrafelé inkább a jogszabályok ellenében. Eszükbe se jut ünnepelni. Mindennap azt teszik.”