A hatékonyság elveszi a munkahelyeket?

„Az indoklás logikája tehát azt sugallja, hogy a hatékonyabb és olcsóbb termelés káros, mivel ezáltal kevesebb munkaerő felhasználásval is elő lehet állítani ugyanannyi terméket vagy szolgáltatást (jelen esetben az élelmiszerek kiskereskedelmi árulását), tehát kevesebb embernek lesz emiatt munkája. Valóban így van ez? A nagyobb termelékenység tényleg elveszi a munkahelyeket?

A rövid válasz az, hogy nem, a logika éppen fordított: egy termelékenyebb vállalat ugyanannyi munkaerő felhasználásával több, jobb és/vagy olcsóbb szolgáltatást képes nyújtani. Ez egyértelműen előnyösebb a fogyasztóknak, de maga a munkaerő is termelékenyebbé válik ezáltal, így egy munkás magasabb hozzáadott érték előálítására lesz alkalmas, ami magasabb fizetésekben is lecsapódik (lásd posztunkat a nyugat-európai bérekről). (…)

Persze a törvénytervezet logikájához hasonló érvekkel fellépő, ipari forradalom korabeli ludditák (géprombolók) sem ok nélkül panaszkodtak. A gyári gépek feltalálásával valóban elvesztették addigi munkájukat, és sok alacsonyan képzett munkás nem tudott azonnal elhelyezkedni egy magasabb hozzáadott értéket előállító állásban, pl. a gépeket üzemeltető mérnökként. A napjainkban zajló digitális forradalom kapcsán is számos helyen felmerülnek hasonló aggályok, miszerint az előretörő automatizálás révén komplett szakmák kerülhetnek veszélybe. A történelem során a termelékenység hirtelen megugrása általában egy fájdalmas átmeneti időszakkal járt, ahol sokan vesztették el munkájukat, azonban hosszabb időtávon szemlélve a gépek által kiszorított munkások végül más ágazatokban, magukat akár átképezve, egy jobban fizető állásban, produktívabb munkát végezve tudtak elhelyezkedni. Tehát nem a munkanélküliség nőtt tartósan, hanem a munkavállalók reálbére és a társadalmi jólét. Az átmeneti időszak fájdalmainak enyhítésére megoldás lehet, ha a kormányzat az oktatásba és különböző munkaerőpiaci továbbképző programokba való beruházással segíti az alkalmazkodási folyamatot, és hozzájárul az állampolgárok képzettségi szintjének általános emeléséhez, ezáltal pedig ahhoz, hogy a társadalom széles rétegei ki tudják használni a termelékenység bővüléséből származó előnyöket.

Ami viszont biztosan nem megoldás, az az átmenet fájdalmainak enyhítése céljából visszafogni magát a fejlődési folyamatot, torzítani a piaci versenyt, és ellenösztönözni a termelékenység bővülését (vagy forrásokat vonni ki az oktatásból). Az alacsony termelékenység konzerválásával együtt az alacsony GDP-t és az alacsony fizetéseket is konzerváljuk: a magyar reálbérek éppen az alacsony magyar átlagtermelékenység miatt alacsonyak (lásd korábbi poszt). A piaci versenyt a hipermarketekkel szemben a kevésbé hatékony hazai kisboltok javára torzító szabályozás éppen ezt éri el. Eközben a fogyasztók is rosszul járnak, akik csak drágábban tudnak majd vásárolni ezekben a kis boltokban, de legalább mesterségesen megőriztünk néhány alacsony hozzáadott értéket előállító, hatékonytalan és alacsony béreket biztosító munkahelyet, ami a tiszta piaci versenyt nem élte volna túl. Kis túlzással ez ahhoz hasonlatos, mintha betiltanánk az e-maileket, csak hogy több állás legyen a postán. »Drága, hatékonytalan, rossz minőségű, de a mienk« – ez a KGST hangulatát idézi. Nem nehéz belátni, hogy ez nem fenntartható módja a »munkahelyteremtésnek«, és hogy egy termelékeny beruházásokat vonzó piacbarát üzleti környezet és stabil intézményi háttér sokkal eredményesebb lehet ebből a szempontból (persze az oktatásra szánt erőforrások növelésén felül, ami nélkül semmi nem megy). A nyíltan piacellenes törvény ennek éppen az ellenkezőjét teszi.”