„Én azt mondom, hogy ebben az országban a gondolkodó emberek nemcsak a Fidesznek vannak útjában. És azokra az elképesztő hangvételű kirohanásokra gondolok, amelyekben azért részesítettek, mert nem az egyedül „helyes” irányban gondolkozom.
Én ugyanis gondolkodó embernek tartom magam. Elég régóta szerepelek a nyilvánosságban, megítélhető, hogy az vagyok-e. Az is, hogy a gondolkodásom termékeit hogyan adom elő: jelzőkkel és minősítésekkel szoktam-e agyoncsapni bármit, amivel nem értek egyet, vagy meg szoktam indokolni a véleményemet, amelyet tényekről, magatartásokról, összefüggésekről kialakítok. Hogy igazam van-e, az más kérdés, de a nyilvános gondolkodásnak épp ez a lényege: hogy a végterméke bárki számára vitatható, érvelni lehet vele szemben. Ha jellemzően nem ezt teszik, ha nem véleménnyel vitatkoznak, hanem a véleményhordozót minősítik, akkor legfeljebb azon lehet gondolkozni, hogy a Fidesz évtizedes ellenfél-lejárató technikája fertőzte-e agyon az ilyen embereket, vagy öntörvényűen szoktak rá a zsigeri szemétkedésre. (...)
A leltár nem teljes, nem is kell hogy az legyen, egy tanulsága van: nem kell ide Fidesz, hogy ez a társaság kinyírjon bárkit, aki ki meri dugni a fejét, noha másként gondolkozik, másként értelmez, mint ők. Javaslom, hogy ezt a megállapításomat ne minősítsék majd újfent sértődött rinyálásnak, mert nem az. Magánügyem, hogy erről a mélységes gyűlöletáradatról és a képviselőiről mit gondolok (például hogy kezdem megérteni azokat az értelmiségieket, akik már évek óta hallgatnak, mert nem teszik ki magukat az ilyen falkák marásának). Az viszont nem a magánügyem, hogy mit gondolok arról a szellemi-erkölcsi állapotról, amelyben ma ez az ország van. (...)
De valamelyest is pontosan értelmezni nem lehet hiányos ismeretek, pláne nem téveszmék alapján. Például úgy, hogy azt gondoljuk, az elmúlt 25 év úgy, ahogy van, kidobandó, és hogy majd az önszerveződő szeretetközösségek elvégzik a kormányzás munkáját. (Erről részletesen beszéltem fentebb hivatkozott írásomban.)
Nem lehet úgy, hogy a gyönyörtől félájultan nézzük, amint fiatal emberek éppen rádöbbennek arra, hogy ők is ebben az országban élnek, azaz van – és lett volna korábban is – némi felelősségük. Ezért aztán mi, idősebbek lábujjhegyen járunk, nehogy a neszezésünkkel még jobban megkutyuljuk azt a zűrzavart, ami erről a világról a fejükben van.
Nem lehet indulatból és gyűlöletből értelmezni – lásd mint fent.”
