„A Kossuth téri közfelháborodás estéjén – még csak nem is a napján – egymás után fellépő szereplők – fiatal, névről országosan teljesen ismeretlen és legfeljebb törzskocsmai körökben ismert nevű mozgalmak nevében megszólaló személyek – inkább az eredeti előadásmódjukkal, mintsem a mondanivalójukkal alkottak magukról – cirka 72 óráig tartó – örök emlékművet. Nekem speciel az a kurta beszédindító mondat maradt meg máig az emlékezetemben, amit egy kezdő értelmiséginek tűnő kisasszony kiáltott be a szavára ittas közönségnek, és amit csak kipontozva idézhetek e helyen – »B…a meg, csináljunk valamit!« Vele biztosan sokan egyetértettek a téren, nem úgy, mint azzal műsorzárást közlő fiatalemberrel, aki a »menjetek a p…ba!«, más szóval: »haza!« ordítással küldte melegebb tájakra a nagyérdeműt. A közte lévő időben „beszédet« tartó emberek egyformára hangolt, fülsértően magas hangfekvésben rikoltoztak, nem is hittem volna, hogy a volt adóhatósági munkatárs ilyen jól bírja szusszal a kiabálást. Aki ordibál, annak nincs igaza – tartja a régi szólás-mondás –, talán az általa megismert hivatali korrupció tényeivel is megismerkedhetünk egyszer. A beszédek szövegei gyanúsan idegenül hangzottak a felolvasók szájából. Mintha mások írták, szerkesztették volna.
Gyönge műsor volt, dörmögné Csurka István a politikusok égi páholyából, ha látná ezt a produkciót – jutott eszembe a tévé adását nézve. Pártelnökként is jó dramaturg volt, tudott jó címeket adni, összefogott beszédeket mondani; ünnepelni és kellő módon befejezni sok tízezres MIÉP-tüntetéseket. Napjainkra mérhetetlenül lesüllyedt ez a szakma, már a régi hivatásos baloldali és liberális politikusok sem mennek el ilyen gagyi előadásra.”