A vatikáni politika közismerten ingatag, és a sajtójelentések arról, hogy épp ki van bent és ki van kint, általában a szóban forgó riporter elfogultságától függ. Mégis, hónapok óta mind az egyházi baloldal, mind a egyházi jobboldal egyetértett a Vatikánban dolgozó amerikai bíboros közelgő elmozdításával kapcsolatban: az egyház „legfelsőbb bírájáról”, vagy, hogy a pontos címét használjam, az Apostoli Szignatúra prefektusáról – a legmagasabb bírói hivatal az egyházban a pápa után – Raymond Leo Burke bíborosról van szó. Egyrészt, úgy tűnik, az esti limoncello mellett elhangzott pletykák igazak voltak. Burke-öt felfelé buktatták egy olyan pozícióba, ami normál esetben kényelmes állás egy idős bíborosnak hátramaradó napjai számára. Mint a Szuverén Máltai Lovagrend új bíboros-védnöke, Burke, aki csak 66 éves és fiatalos, a máltai lovagokat fogja felügyelni, ami az egyik legrégebb óta létező lovagrend a katolikus egyházban. Mostanában leginkább a jótékonysági munkájáról ismert.
Burke-öt sokan úgy tekintik, mint a médiakedvenc Ferenc pápa valahol őrjítő vezetése „lojális ellenzékének” vezetője. A mostani családszinódus után, amikor a kulisszák mögött megpróbáltak drasztikus változásokat áterőltetni az egyház tanítását és gyakorlatát illetően, láthatóan Ferenc hallgatólagos egyetértésével, és azt nem más, mint Burke és az ausztrál „bokszoló”, George Pell bíboros ellenezte, már megerősítették, hogy Burke napjai meg vannak számlálva. Pár héttel későbbi megjegyzései, hogy az egyház Ferenc alatt olyan, mint egy „kormányos nélküli hajó”, egyértelműen az utolsó szögek voltak a koporsójában.
Annak a képnek az ellenére, hogy Ferenc a párbeszéd és a kompromisszum embere, úgy tekintenek rá Rómában, mint évtizedek óta a legautoritariánusabb pápára. Ő ugyanis arról is ismert, hogy nem hagy rendezetlen számlákat maga után. Rögtön azután, hogy pápának választották, azonnal elmozdított egy argentin püspököt, akit a fő ellenfeleként tartottak számon, amikor Buenos Aires érseke volt, és – újabb „felfelé buktatás” – a vatikáni bürokrácia egy jelentéktelen hivatalába nevezte ki. Pusztán két év alatt Bergoglio pápa elmozdította vagy máshova nevezte ki az elődje, XVI. Benedek által kinevezett, számos kulcsembert.
Burke viszont maradt, mint „a pápa bírója”, leginkább azért, mert sokan úgy tekintettek rá, mint a legalkalmasabb ember erre a feladatra. Eközben a Vatikán-figyelők megjegyezték, hogy ő volt a legjelentősebb személy, aki meg tudta tartani a hivatalát, annak ellenére, hogy Ferenc pápa nem erősítette meg. Még Burke bíboros ellenfelei is – márpedig sok van neki, és mind ideologikusak – elismerik, hogy kivételes személyiség, aki sosem mutatott érdeklődést magasabb hivatalok után. De Ferenc nem tűri az ellenzéket, úgyhogy Burke-nek mennie kellett.
A bűnei? Burke a hagyományos bibliai tanítást támogatja a házassággal kapcsolatban, és bátorítja a hagyományos latin mise iránti elkötelezettséget. Rendszeresen látni különféle országokban celebrálni egy liturgiát, amit Ferenc a múlt relikviájának tart, habár a templomok, ahol ezeket a miséket bemutatják, általában tele vannak fiatal, nagy családokkal, és a hivatások tömkelegét termelik ki a papság és a szerzetesrendek számára. (Buenos Aires ismert volt arról, hogy egyetlen egy hivatás sem termett a szeminárium számára, amíg Jorge Mario Bergoglio volt az érseke.) De talán Burke bíboros legégbekiáltóbb bűne az volt, hogy azoktól a katolikus politikusoktól, akik támogatják az abortuszt, meg kell tagadni a szentáldozást.
Úgy tűnik, egy nyilvánvalóan jelentéktelen, ősi lovagi rend élére való kinevezésével Burke-öt parkolópályára akarja állítani az argentin pápa, de ez lehet a legnagyobb hibája is. Burke maga, másoktól eltérően, az egyház igaz embere, és megingathatatlanul hű Szent Péter utódjához. Ténylegesen nincs „ellenzéke” Ferenc pápának, a szó politikai értelmében; ő az érvényesen megválasztott pápa, és míg nem vezeti az egyházat tévútra, tisztelni kell és engedelmeskedni kell neki. Ugyanakkor, a Szent Pálig vagy később Sziennai Szent Katalinig és megszámlálhatatlanul sokan másokig visszavezethető hagyomány szerint nem engedetlenség testvériesen kiigazítani vagy rákérdezni a pápa bizonyos cselekedeteire és nyilatkozataira. Hogy parafrazeáljam Chestertont, ez a különbség aközött, hogy udvaroncok vagy hazafiak vagyunk. Egy „hazafi – mondja Chesterton – elégedetlen embert jelent. Ez az udvaronc ellentéte, aki a jelenbéli állapotok fenntartója.”
A mai Vatikánban az udvaroncok kerekedtek felül. Mint hazafinak, egy elégedetlen embernek, aki ugyanakkor szereti az egyházát, azaz Burke-nek új pozíciójában meglesz az a szabadsága, ami eddig nem volt. Utazhat majd és az szerte a világban bemutathatja a régi rítusú misét. Előadásokat tarthat, prédikálhat és írhat. És a Máltai Lovagrend a felszabadítás teológiája balos rajongói elképzelésének ellenére, nem egy relikvia egy Dan Brown-regényből. Nem pusztán a világ összes nemzetének arisztokráciájából vannak tagjai, hanem – s ez még jelentősebb – az újabb tagok gyakran gazdag és befolyásos személyiségei az iparnak, a politikának és a médiának. A máltai lovagok – és dámák – kórházakat és jótékonysági szervezeteket működtetnek az egész világon. Éves zarándoklatuk a betegekkel és fogyatékosokkal Lourdes-ba az egyik legnagyobb, amelynek a kegyhely a szemtanúja. A Szuverén Máltai Lovagrendbe – egy államba, amely útleveleket bocsát ki – felvett férfiak és nők gyakorló katolikusok, akik szeretik a hitüket és nagyvonalúan, elkötelezetten cselekszenek. A lovagrend, amelynek vezetői posztjára Burke-öt „lefokozták”, az egyház igencsak befolyásos szárnya.
De mi köze van a világnak egy ilyen, nyilvánvalóan egyházi belvitához? Először is, megmutatja, hogy az egyetlen olyan világméretű intézmény, amely a család és a társadalom hagyományos felfogását képviseli, megosztott, és hogy ez a megosztottság egyértelműen rossz azoknak a szempontjából, akik aggódnak a család és a civil társadalom jövőjéért. Pozitívabban fogalmazva: ez lehet az utolsó próbálkozása annak a bizonyos hatvanas évekbeli mentalitásnak, ami rohamosan hanyatlik. Hacsaknem a nagyravágyás széliránya szerint forduló szélkakasok, a papoknak és püspököknek, akiket II. János Pál és XVI. Benedek óta szenteltek fel, semmi közös pontjuk nincs azzal a trapéznacis teológiával, amit – legalábbis egy időszak erejéig – most felelevenítettek Rómában.
S még egy lehetséges, utolsó ironikus megjegyzés. Páran azt fontolgatták, hogy Ferenc pápa, aki a következő hónapban lesz 78 éves, talán követni fogja elődje példáját és egyszer majd lemond a péteri hivatalról, talán 80 éves korában. Akárhogy is, Raymond Burke valószínűleg jelentős személyiség lesz a konklávén, ami megválasztja az utódát, és már egyes megfigyelők azt jósolják, hogy az udvaroncok ellenfele a következő királyként fogja végezni.
Benedict Kiely atya egy párizsi plébános, valamint a Burlingtoni Egyházmegye papi továbbképzésének felügyelője. Ő alapította az iraki és szíriai keresztényeket támogató
Nasarean.org-ot.
