Milliárdosok és a hírszerzés fizetnek sok megbecsült német újságírót

„- Egy hónapja jelent meg a könyve, ami megjelenése óta vezeti a német sikerlistákat. Mégis, amikor recenziókat kerestem a műről, szinte semmit nem találtam németül. Pedig bestsellerekről hálás dolog írni...

– Így van: miközben nagy nemzetközi visszhangja van a könyvnek, és több mint húsz országban vették már meg a kiadási jogokat, Németországban teljes a hallgatás. Megdöbbentő ez a csend: nem perelnek, nem fenyegetnek, csak hallgatnak. Pedig minden történetet pontos nevekkel írtam meg, megmondtam, hogy melyik szerkesztőségnél mi történt. Megneveztem több olyan cikkemet is, amit a Frankfurter Allgemeine szerkesztőségében a német szövetségi hírszerzés, a BND munkatársai írták az irodámban, ahol 17 éven át volt asztalom. Ezek a cikkek utána az én nevem alatt jelentek meg az újságban. A könyvhöz több mint 550 hivatkozást mellékeltem, amelyek az interneten is elérhetők. Minden részletet megadtam, amivel a manipulált cikkeket azonosítani lehet, leírtam, hogy a titkosszolgálatnak melyik ága mit kért tőlem, mennyit fizetett érte, mit kaptam a külföldi útjaim során. Leírtam az újságírók nevét, akik szintén ilyen szolgálatokat vállaltak. Köztük többen nagy megbecsülésnek örvendő személyek, akiket – hozzám hasonlóan – milliárdosok vagy a német hírszerzés fizetett. A német sajtótörténelemben még senki nem állt elő ilyen részletes, dokumentált bizonyítékokkal az újságírók megvesztegetéséről. Azt gondolom, hogy az érintettek pontosan tudják, hogy igaz, amit leírtam, és ezért nem beszélnek.

- Botránykönyvet írt, de nem a megszokott módon. A legkeményebb leleplezéseket önmagával szemben teszi meg. Nem tart attól, hogy megbélyegzik, ráadásul joggal?

– Megértem, hogy a kollegáim zavarban vannak, mert nem másokra kezdtem el mutogatni, hanem először magamról mondtam el, hogy mit tettem. Azt is leírtam, hogy ezt mennyire szégyellem. Megneveztem azokat a milliárdosokat és titkosszolgálatokat, akik fizettek nekem, mint például az ománi szultán, Kábúsz bin Szaid és a szaúdi uralkodóház is. Aranyórákat, luxusajándékokat kaptam rendszeresen. Bármilyen luxusútra elmehettem, cserébe azért, hogy pozitív cikkeket írok különböző közel-keleti országokról és uralkodóikról. Csak azután foglalkoztam a kollégáimmal, miután mindezt leírtam magamról. Mindent tudtunk egymásról, hiszen együtt ültünk a repülőgépen az első osztályon, vagy hajóztunk a luxusjachtokon. Ismertük egymás fedősztoriját, ami kifelé szólt az újságolvasóknak, rádióhallgatóknak vagy tévénézőknek. Tudtuk, hogy mit kértek tőlünk az egyik vagy másik konferencián. 

- Azt írja, bár csak most áll a nyilvánosság elé, belül már menet közben megcsömörlött. Mi váltotta ezt ki?

– Életem legmegdöbbentőbb pillanata az volt, amikor 1988-ban haditudósítóként ott álltam az iraki frontvonalon. Az amerikaiak átadták nekünk az iraki hadsereg számára készített műholdfelvételeket. Javában zajlott az iraki–iráni háború és Szaddám Huszein akkor még jó fiúnak számított. Ott volt a kezemben a bizonyíték arról, hogy az irakiak mérges gázt vetettek be az iráni lakossággal szemben. Ez nem a kurdok elleni 1988 márciusi vegyifegyver-támadás volt Halabdzsában, amelyet jól ismer a világ. Amiről beszélek, négy hónappal később történt, 1988 júliusában. A fényképek alapján pontosan beazonosítható volt, hogy az irakiak német gyártmányú szarint és mustárgázt vetettek be az irániak ellen. Mi, németek szállítottuk ezeket a vegyi fegyvereket, amelyekkel az irakiak elgázosították az ellenfeleiket. Mindez az amerikaiak felügyelete mellett történt, akik azért támogatták Szaddámot, mert nem akarták, hogy az irániak győzzenek a háborúban. Erről a támadásról senki nem beszélt, de 25 évvel később, 2013-ban a CIA anyagainak egy része nyilvánosságra került, amiből ellenőrizni lehet a tényeket. Úgy éreztem, hogy nem hallgathatok, mert mi, németek a második világháborúban több millió zsidót gázosítottunk el. Azt mondtuk, hogy ez soha többé nem ismétlődhet meg újra. A főnökeim azonban kategorikusan megtiltották, hogy erről tudósítsak. Megdöbbentek, amikor ennek ellenére megírtam, mert a kezemben voltak a bizonyítékok. Azt azonban elérték, hogy a cikk csak nagyon lerövidítve jelenhetett meg a Frankfurter Allgemeinében. Néhány eldugott mondat volt az újság közepén. Pedig azt vártam, hogy ettől a hírtől egész Németország megdöbben, hiszen újra a mi közreműködésünkkel gázosították el emberek ezreit. De ennek az ellenkezője történt, a teljes hallgatás.”