Ha nem küldenek el, nekem kellett volna felmondanom

„Az elmúlt hetekben, a Nemzettől kiebrudalt újságírók közül néhányan közösen kerestük-kutattuk az okokat, hogy miért küldtek el minket, és hogy miért pont minket. Az elbocsátott újságírók legalább fele korábban a Magyar Nemzet-díjat, a lap szakmai elismerését is kiérdemelte. A lap volt már ennél rosszabb anyagi helyzetben is, mégis ragaszkodtak az olvasók táborában népszerű újságírókhoz. Az elmúlt években a tulajdonosoknak jócskán volt mit a tejbe aprítaniuk – finoman szólva a százmilliós nagyságrendű felvett osztalékokról, milliárdos állami hirdetésekről. Az üzleti sikereknek köszönhetően jutott apanázs – közgépes hirdetések formájában – a Népszavának is. El nem ítélhető módon. Sőt, »díjugrató« lovas sportra is futotta. Csak az olyan kiérdemesült csatalovakat nem éri meg már alkalmazni, mint amilyen a bármilyen magas szakmai kritériumszintnek megfelelő Kulcsár Anna, Lőcsei Gabriella, Ludwig Emil, P. Szabó Ernő, Ugró Miklós.

Még csak arra sem méltattak bennünket és olvasóinkat, hogy a Magyar Nemzet tájékoztassa előfizetőit elbocsátásunkról. A Népszabadságból, az internetről, vagy az ATV-ből értesülhettek volna róla, ám nyilvánvaló, hogy régi hűséges olvasóink nem ezekből a hírforrásokból tájékozódnak.

Az elmúlt hetekben elolvastam szinte valamennyi elbocsátásunkat kommentáló írást, a leginkább figyelemre méltó észrevételek azok voltak, amelyek Orbán Viktor és Simicska Lajos között kibontakozott konfliktusba helyezték el egy üzenetnyi epizódként a bennünket, újságírókat ért méltánytalan elbánást.

Magamat ismerve, elég könnyen kapható vagyok a harcra, ha a küzdelem a baloldalinak vagy liberálisnak mondott pártállami gyökerű politikai erők, a korrupció, a mélynyomor, a társadalmi igazságtalanság, az asszonyverő politikusok, vagy éppen a bármilyen kis hatalomra szert tett politikusokra oly gyakran jellemző pökhendiség, pofátlan gőg, illetve a gyanúsan extrém meggazdagodások ellen irányul.

Ám egy Orbán–Simicska-konfliktusban szerepet vállaló lapnál nekem valóban nincs semmi keresnivalóm, különösen nincs az erkölcsileg vállalhatatlan oldalon. Ez valóban nem az én harcmezőm, és úgy gondolom, elbocsátott kollégáim többsége is osztja ebbéli véleményem. Ezért aztán karácsonyi jutalomként fogadtam el a végkielégítésemre szánt összeget, hiszen ha nem küldenek el, nekem kellett volna felmondanom. Megtettem ezt már korábban is, egy jóval kisebb, ma már nevetségesen kicsi horderejűnek tűnő konfliktus miatt is.”