*
Mindez teljesen banális és tökéletesen nyilvánvaló; az, hogy nem esik róla szó, csak annak köszönhető, hogy szép hazánkban úgyszólván megszűnt a szellemi élet.
Ráadásul mindaz, ami a korábbi rendszer természetéhez tartozik – s ami nélkül az átmenetet se lehet megérteni –, a szó pszichoanalitikus értelmében cenzúra alá esik (tabu), kivéve az olyan (egyre üresebb, elvontabb, tartalmatlanabb) kliséket, mint a „diktatúra” és szinonimái.
Ebből az is következik, hogy a politikai gondolkodás leállt. A fogalmakat mindenki helytelenül használja. „Baloldalinak” nevezik a nyugati szabatú neokonzervatívokat. „Populistának” nevezik a kimondottan népellenes fasisztákat. „Kommunistának” nevezik a liberális MSZP-t. „Civilek”-nek nevezik az NGO-kat. (A pártok, sőt: a piaci magánvállalatok, a szakszervezetek, az egyházak is a civil társadalomhoz tartoznak. A magyar médiamunkások és „politikusok” [?!] mintha nem hallottak volna történetfilozófiáról, társadalomelméletről, szociológiáról harangozni.)
Így nemcsak azt lehetetlen elmagyarázni, ami történt, hanem azt se, ami történik.
De azért megpróbálom pár szóban, noha tudom, hogy hiába.
*
Nemcsak a kapitalizmus, de még a piaci kapitalizmus se azonos a polgári társadalommal, a burzsoázia társadalmi uralmával. A feudalizmust Kelet-Európában nem a polgári forradalom döntötte meg (nálunk 1848 is, 1918 is kudarcot vallott), hanem a munkásság (és mögötte a Vörös Hadsereg), amely nem posztkapitalista rendet hozott létre (mint hitte), hanem posztfeudálisat. S aki azt állítja, hogy ebben – a terror, az ávó, Recsk stb. ellenére – nem voltak emancipáló, fölszabadító mozzanatok, az nem tudja, miről beszél. (Bár mindennek semmi köze a szocializmus vagy kommunizmus eszményéhez.) A személyi függés hűbéri állapota 1945-ben egyszer s mindenkorra megszűnt. Ezt az elvont függés (az államtól, most a piactól) nélkülözi az egyéni megaláztatás és a szubjektív szolgaság tulajdonságait, s ezt az antikapitalistáknak – mint e sorok írójának – is méltányolniuk kell.
Ezért a Kádár-korszak (a szociális biztonság, „biztos megélhetés”, teljes foglalkoztatás, egyenletes technikai és fogyasztási fejlődés, háborítatlan magánélet, bőséges – és plurális! – kulturális kínálat és í. t.) iránti „nosztalgia” nem azt jelenti, amit róla a konzervatívok és a liberálisok képzelnek. Nem a szolgalelkűség, nem az „antidemokratikus” lelkület. Hanem éppen az, amit mint „polgárit” hiányolnak Magyarországon a szabadelvű írástudók. (És föltűnhetett volna nekik, hogy a Kádár-kor volt a magyarországi klasszikus, „polgári” modernség aranykora, egyedülálló kulturális virágzással, amely minőségében fölülmúlja a kiegyezés és a [múltkori] századforduló teljesítményét. Mind az alkotás, mind a recepció mennyisége, terjedelme és minősége egyedülálló és megismételhetetlen. A kultúra virágzásának, úgy látszik, kevés köze van a politikai szabadsághoz, a politikai egyenlőséghez és tevékeny részvételhez.) A személyes függésből való fölszabadulás, az autonóm magánélet utópiája ekkor vitte a legtöbbre a jelek szerint. S hogy ez nem polgári villában történt, hanem a lakótelepen? Hát Istenem. Ennyi fantáziát – hogy ezt meglássuk – talán elvárhatnánk dicső értelmiségünktől.
A személyes függés hiánya és a szociális biztonság megléte: ez volt a kelet-európai polgári korszak (s ez volt nálunk a Kádár-éra) csaknem beteljesült álma.
A piac (s vele az egész micsoda, ami azóta van) az egyik összetevőt kiiktatta, és ez a kelet-európai népek, főleg a magyar és az exjugoszláv populációk saját polgári eszményének a halála volt. Nálunk éppen a piac vetett véget a polgári álomnak. Ezt a liberálisok nem láthatják, s amíg liberális voltam, én se láttam. Természetesen.
*
Ugyanakkor én nem osztom a polgári eszményt, sem a valóságosat (a „kádáristát”), sem az utópikusat (az „SZDSZ-est”). Azt azonban – éppen mert (remélhetőleg) van történelmi érzékem – megértem, hogy a magyar nép többsége számára a rendszerváltás: katasztrófa. A Fidesz „illiberális állama” csak beteljesítette, valósággá tette ezt a rossz érzést. Hiszen a társadalom önvédelmének fölszámolása – „a munkahelyi politizálás” kiiktatásával, ami a rendszerváltás forradalmi magva volt – nem a rendszerváltás megdöntése, hanem örökségének radikalizálása, a kapitalizmus igazsága.
(Mindez nem jelenti azt, hogy hálátlanul megfeledkezném 1988-90 magával ragadó szabadságmámoráról. Ez persze nem fogta át az egész nemzetet, de aki az akkori SZDSZ és az akkori Fidesz táborába tartozott valamiképp – pár százezer ember –, az átélte: mindannyiunk életének varázslatos epizódja volt. Nem csoda, hogy ma is lankadatlanul gyalázzák és rágalmazzák. Az SZDSZ és a magyarhoni szabadelvűség legautentikusabb története itt olvasható és itt, Kis János tollából. Érdekes baloldali antiliberális kritika itt, Gagyi Ágnestől.
Mindezek miatt a parlamentarizmus, az alkotmányosság, a bírói függetlenség, a szabad médiapiac (és persze az egyéni szabadságjogok) helyreállítása – a hivatalos ellenzék szerintem jó szándékú restaurációs programja – akkor sem oldaná meg azt a problémahalmazt, amelyet népünk mindenütt észlelhető mély boldogtalansága, melankóliája – és elképesztő elszegényedése, a döbbenetes egyenlőtlenség és a kulturális-szimbolikus javaktól való megfosztottság, amely ezt okozza – jelez, ha netán sikerülhetne. A közügyekben való népi részvétel, a radikális demokrácia gondolata – amelyet paradox módon éppen az ezt tartalmilag megszüntető népszavazás kínált föl először mint élményt, de csak mint szubjektív élményt – az, ami talán valaminő kigázolást ígérhet. Talán.