A kétféle civil szervezet politikájáról a Norvég Alap ürügyén

„A Norvég Civil Alap bírálójaként hosszú titoktartási nyilatkozatot kellett aláírni, ami természetes, minden más pályázat elbírálásánál is ez a szokás. A bírálók kiválasztásánál a pénzt adományozó, ebben az adott esetben a norvég állam által meghatározott elvek alapján történik. A Norvég Alap bírálati rendszere, rendkívül bürokratikus, túlbiztosított, ami amúgy nem teszi különösebben vonzóvá, hogy bárki ezt a feladatot rendkívül csekély díjazásért elvállalja. (...)

A magyar civil társadalom strukturális problémáiról, mely nem sokban különbözik a többi volt szocialista ország civil társadalmának problémáitól, könyvtárnyi irodalom létezik. Ebből csak azt az egy elemet emelném ki, hogy a »civilség« nagyon hosszú ideig az állammal szemben álló, független értékalapú politizálás megfelelője volt a Konrád György-féle antipolitika keretében, mely a demokratikus ellenzék egyik szellemi hagyatéka az demokratikus Magyarországon. 1989 után ezt a tevékenységet főleg az állam finanszírozta, lévén a magát megcsinált magyar burzsoázia, tisztelet a kivételnek, nem jeleskedett a társadalmi felelősségvállalásban. Ez változott meg gyökeresen 2010-ben Magyarországon, egyedül Európában. (...)

Itt egyértelmű a viszony: az állam pénzt ad egy olyan szervezetnek, amely átláthatóan és ellenőrizhetően működik, hogy egy, az állam által fontosnak tartott feladatot ellásson: ezek a kiegészítő civil szervezetek. A másik civil szervezet, amelyet Gramsci aktív szervezetnek nevezett, a társadalom értékeinek formálására jött létre: mint aktív szervezet, az állam szükségszerű hegemón szerepével szemben áll. Míg az előző civil szervezetek az állam kiegészítői, ezek az utóbbiak az ellenfelei, amelyek teret biztosítanak az értékvitáknak. Ezek az aktív civil szervezetek, Lukács kifejezésével »kritikus beavatkozást« hajtanak végre, hiszen a hegemón államnak nagyjából semmi érdeke nincs abban, hogy ez a hegemón helyzet megváltozzon. (...)

Félreértés ne essék, más európai ország állama is hegemón állam, de a civil szervezetek számára létrehoztak egy teret, ami, ellensúlyként és gyakran kirakatként is működik a demokratikus állam strukturális problémáinak elfedésére, de rendszerkritikus szervezetek is pályázhatnak állami forrásokra. Ezt a liberális konszenzust számolta fel a magyar kormány azzal, hogy fellépett a teljes hegemónia igényével, létrehozta saját civil szervezetét, megkérdőjelezve az antipolitika jegyében létrejött aktív civil szervezetek szakmaiságát áttolva őket a politikai aktivizmus mezőjébe, ahol bizony igen csekély belső legitimációval rendelkeznek. Többek között az az oka a csekély belső politikai legitimációnak, hogy 1989 után a civil szervezetek a »civilséget« a már a bevezetőben jelzett módon határozták meg, elutasították a politikai pártokkal való együttműködést és az értéktulajdonos megkérdőjelezhetetlen magabiztosságával éltek. 

A magyar kormány fellépései, rossz kommunikációja és alkalmatlan személyzeti politikája erősítheti a magyar normaaktív civil szervezetek mártír pozícióját. Teljesen jogosan. A kép, ahogy Móra Veronikát a rendőrök a rendőrautóba ültetik, mindannyiunk retinájába beleégett. De a valódi kérdés, hogy miképpen lehet az aktív civilséget kiemelni a saját maga, és most már a magyar kormány által is létrehozott társadalmilag légüres térből. Ehhez vissza kell nyúlni ahhoz a mozgalmi hagyományhoz, mely aktív gondolkodók bátor és innovatív cselekedeteivel megváltoztatta a korábbi társadalmi megkérdőjelezhetetlennek vélt értékeket (például, hogy a nőknek nincs szavazati joga). A radikális rendszerkritika nem nélkülözheti a rendszerkritika eszköztárának radikális újragondolását.”