Nemzet a sivatagban

„A »magyar« és elvontabb formája, a »nemzeti« a kormány retorikájában nem egy melléknév, egy attribútum a többi között, hanem vezérjelölő. A »magyar« nem pusztán nemzeti hovatartozást, hanem társadalmi és politikai állapotot, sőt álláspontot jelöl. A »magyarság« nem tény, hanem program, sőt mi több: utópia. A kormányfő retorikája szerint jelenleg az ő vezetésével a magyar nemzet emancipációja zajlik. (…)

Kik azok, akiket kirekeszt a nemzeti jelölő? Egyrészt azok, akik a nemzeti gondolatnál magukat magasabb modernizációs fokozatú identitásoknak tudják, vagyis az értelmiség egy részét. Mivel ezt a réteget és általában a civil erőket a politikai hatalom egyrészt potenciális kritikusának érzékeli, másrészt hatalma fenntartásához nem képviselnek túl magas szavazati erőt, róluk a hatalom – legalábbis retorikájában – lemond, sőt meg is támadja őket, idegen hatalmak »kémeinek« titulálja őket. Úgy látszik, a hatalom a nemzeti gondolatot tartja annyira tartalmas eszmének, hogy vele pótolhatónak véli az értelmiség által kidolgozott és képviselt kortárs emancipációs áramlatok szellemi gazdagságát. Másrészt azokat rekeszti ki a nemzeti jelölő, akik a nemzeti gondolatnál alacsonyabb modernizációs fokozatot képviselnek: a szegényeket, a társadalom perifériáján élőket, a cigányokat, a nemzetileg nem elkötelezett, a hatékonyan kommunikálható politikai öntudattal és képviselettel nem rendelkező dolgozókat, a munkanélkülieket, a hajléktalanokat, a cigányokat, az etnikai kisebbségeket. Mindazokat tehát, akiknek anyagi vagy szociális hiányosságait, illetve szellemi igényeit a nemzeti jelölő nem képes hatékonyan kompenzálni. Hangsúlyozzuk, hogy az identitásoknak ezt a virtuális hierarchiáját a nemzeti jelölő retorikája hozza létre, a valóság ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb, természetesen vannak, az identitások között természetesen számtalan átfedés lehetséges.

Ha ez a képlet legalább részben helyes, akkor föltehetjük újra a kérdést: mi a nemzet? Vagy másképpen: milyen igényekre válaszol a nemzeti jelölő? Az értelmiség ismeretelméletileg vélhetően jogos válasza erre az lenne, hogy ez egyfajta fikció vagy illúzió, melyet a történelem termelt ki, aztán meg maga mögött hagyta. Talán hozzátenné, hogy a nemzet mint kulturális konstrukció történetileg meghaladott voltában is értéket képvisel, és mint ilyen, a jelen számára is jelentőséggel bír.

A nemzeti tömeg, akit nem foglalkoztatnak ismeretelméleti és történelemelméleti kérdések, azt válaszolja, hogy a nemzet egy bizonyos civilizációs szintet és egy bizonyos kulturális tudatosságot/öntudatot képviselő közösség. A szegények, a cigányok, a hajléktalanok és a többi, a nemzeti jelölő által kirekesztett réteg válasza talán az lenne, hogy a nemzet az a spirituális és anyagi hatalom, amely elnyom engem, amelyet a saját közvetlen valóságomtól idegen, magát felsőbbrendűnek tudó hatalomként érzékelek. Viszonyulhatok úgy hozzá, hogy föl akarok hozzá zárkózni, mintának, programnak tekintem, amennyiben hasznot és vonzerőt látok ebben, fölléphetek vele ellenségesen, mint elnyomó hatalommal szemben, ha veszélyeztetve érzem magam általa, vagy egész egyszerűen figyelmen kívül is hagyhatom, mivel sem pozitívan, sem negatívan nem érzem magam kényszerítve a hozzá való viszonyuláshoz. (…)

Első körben tehát a »Mire jó a nemzet?« kérdésére így válaszolhatunk: a nemzet (mint jelölő) egyrészt a társadalomból hiányzó szolidaritás, másrészt a magasabb emancipációs fokozattal járó (vélt vagy valós) értelmiségi elidegenedés, harmadrészt pedig a hiányzó (vagy igazságtalanul koncentrált) anyagi javak kompenzatórikus pótléka. Emellett látunk egy nagyon fontos tartalmi mozzanatot is, hiszen úgy tűnik, a jelenlegi helyzetben a »nemzeti tudat« egy emancipációs fokozatot is jelent. Ám ezúttal nem pusztán egyfajta történelmi (tehát meghaladott), hanem társadalmi értelemben is. A nemzeti/magyar mint társadalmi állapot és nem mint etnikai identitás a szociális nyomor, az »identitásnélküliség«, kirekesztettség és az autonóm individualitás közti emancipációs fokozatot jelenti ebben a diskurzusban, pontosabban a domináns politikai retorika jelen – jóindulatú – értelmezési kísérletében.

Látható ugyanakkor, hogy a jelölő megreked ott középen, nem tud kitörni a saját maga által generált ürességből, képtelen kommunikálni a kirekesztettekkel.”