Gyönyörködj, magyar!

„Mindig is csodálatba oltott irigységgel néztem fel, hosszan fel, azokra a gránitból faragott kolosszusokra, akik megingathatatlan, senki és semmi által nem befolyásolható tudással rendelkeznek afelől, kik ők, mik ők, miért vannak a világon, mit is akarnak elérni ebben a büdös életben. Nekem, ezzel szemben, néha még az olyan alapvetőnek mondható dolgokkal kapcsolatban is problémám van, mint a saját identitásom. Mert mondták rám, magyar vagyok, román vagyok, erdélyi vagyok, vagy éppen ezek keveréke, valami keveréklény, mutáns. Na de. Ez a határozottan skizoid állapot időnként kapóra jön.

Például amikor olvasom az Indexen, hogy egy Szegő György nevű gránitember lett a budapesti Műcsarnok igazgatója. Ez tök jó, mondok. Egyrészt, az új seprű jól seper, így a szólás, másrészt miért ne örülnék, ha Budapesten történik valami változás a kortárs képzőművészetek fellegvárában. Jó messze van, én nem vagyok kortárs képzőművész, igazán felhőtlen lehet tehát az örömöm. 

Nézem, mit is akar az új seprű, továbbra is csodálatba oltott irigységgel. Aszongya »A művészet gyönyörködtető szerepe háttérbe szorult.« Ezért nem lesz több kritika a kortárs képzőművészet csarnokában. A tenzionizmus, avagy a feszkókeltő szívatás korát ezennel hivatalosan beszünteti, és megnyitja a delektacionizmus, avagy a gyönyörködtetés korának kapuit. Dobban is bennem azonnal: magyarnak lenni öröm. Magyar vagyok, és ha gyönyörködtetnek, akkor gyönyörködök. Gyönyörködöm. A gyönyör pedig az öröm egy válfaja. Zseniális ez az ember!”