„De vajon elalszik-e a skót nemzeti büszkeség fellobbant lángja, vagy pusztán egyetlen állomása ez egy hosszabb folyamatnak. Ha ez utóbbi feltételezés bizonyul igaznak, akkor viszont az a kérdés merül fel, hogy vajon mi lehet a következő lépés, hiszen népszavazást újból kiíratni erről a kérdésről egyhamar nem lehet. Ám nagyon nehezen megállítható az az érzés, amely sokakban fellobbanhatott, amikor reális közelségbe került a függetlenség kivívása, egyetlen szavazás eredményétől függött a dolog. Hogy elhamarkodott lépéseket nem kíván tenni a skót politikai elit, azt híven jelzi Almond lemondása, vagyis politikai vereségének beismerése.
S mi a helyzet Európában? Úgy tűnik, a példa nagyon is ragadós lehet. Mi magyarok, nyilván a székelyekre, erdélyiekre gondolunk egyből, akik nem is haboztak kinyilvánítani rokonszenvüket a skót szakadárokkal. Ám több példa is van Európában, a központi régióban is – nem teljesen azonos, de néhány párhuzamot azért mutat a belgiumi flamandok esete, vagy Olaszország északi területe -, kicsit távolabb is – mondjuk a katalánok, vagy az írek lehetnek erre példa, de Korzika is újra felmerülhet.
A legrobbanékonyabb a helyzet a legtávolabbi periférián lehet. Mondjuk Ukrajnát – persze mutatis mutandis - ilyen szempontból talán már nem is kell emlegetnünk. De a balkáni országok határai sem mindenütt bombabiztosak, s a balti országoknak az orosz kisebbségeiktől való félelméről is sokat lehet hallani.
Összességében a jogszerű kiválás lehetősége nyilvánvaló politikai kihívás a jelenlegi status quót védeni szándékozó európai politikai elit számára. Hiszen nagyon nehéz demokratikusan érvelni azzal kapcsolatban, hogy egy-egy kiválni kívánó területtől milyen jogon tagadjuk meg a döntés jogát. Másfelől viszont az európai béke nyilvánvalóan a status quóra épül, tehát bármilyen határátrendeződés alapjaiban rengethetné meg az európai erőegyensúlyt, amit józan ésszel senki nem kívánhat. Ugyanakkor, mint említettük, a népek önrendelkezési jogával is nehéz bármit szembeállítani. A jövő nyitottá vált.”