Mégis mi szükség arra, hogy magyar színházak a kommunista idők lengyelellenes Spiró-darabját játsszák?
A politikai kapcsolatok amúgy is kihűltek, sőt ellenségesek. Kinek van szüksége még több gyűlölködésre? Nizalowski Attila írása.
Az őszödi beszédhez tartozó indoklás szerint azért maradt el a közönség,mert a színház mint műfaj az utcára vonult.
„Az élet és a színház között következményeiben valóban nagy a különbség. A színházban másként fáj a nézőnek – bár ott is fáj –, amikor embereket dobálnak felszedett utcakövekkel, vagy éppen gumilövedék csapódik egy tiltakozó testébe. Másképp félünk a fékevesztett B középtől, a felgyújtott kukák és autók füstjétől, a vízágyúktól, a gumibotoktól. Másképp törnek elő történelmi emlékképeink saját emlékezetünk mozijában, mint a színházi katarzisok valamennyire mégiscsak távolságtartóbb közegében.Másképp féltjük a nyugalmunkat, nem engedjük el gyerekeinket az esti rendezvényekre, olyankor mi sem megyünk színházba, talán éppen azért, mert ott ugyancsak maga az élet jön velünk szembe. Vagy annak kéne jönnie.
Az őszödi beszéd kiszivárogtatása utáni hatásos politikai mesterkedések hosszú időre átrendezték az életünket. Nem úgy, hogy azóta igaz szóra vágyunk a politikusoktól, az általunk megválasztott államférfiaktól, s innentől fogva nem engedjük átverni magunkat senkinek. Engedjük bizony. Csupán a díszlet és a főszereplő változott, a szerepből a hazugság ugyanaz, csak beismerés nélkül. A kulisszahasogató ripacskodás ma vastapsot érdemel a politika színpadán. Bennünk pedig annyi változott, hogy most már megválasztjuk, kik verjenek át, kik hazudjanak nekünk. De ők aztán mindhalálig.”