A vesztesek nemzeti romantikája

„Az oktrojált alaptörvényünk ostoba preambuluma (az ún. Nemzeti hitvallás) azzal próbálja megvetni saját tévedhetetlenségét, hogy Istent invokálva a Himnuszunk kezdő félmondatával nyit: »Isten, áldd meg a magyart!« Ezt tudjuk. Kölcsey azonban természetesen ezerszer bölcsebb volt már a maga idejében is, mint Orbán, Kövér és Szájer együtt, és pontosan tudta, hogy milyen ország kapcsán ír Istenhez himnuszt, ezért a vers szövege távolról sem azt az önfelmentő, nacionalista, hazug igyekezetet tükrözi, amit a nevezett jobbágyok munkássága.

A Himnuszunk elfogódottan és nem felkapaszkodotti glamúrral szól az Úrhoz, a meghatározó tónusa nem a követelőzésé, hanem a bűnbánaté. Az íve az áldás reményétől a megszánás reményéig tart. Kevesen tartják frissen a tudásukat róla a középiskola után, ezeknek ajánlom azt a néhány drámai sort, amely összehasonlíthatatlanul jobban jellemez minket, jellemzett akkor és ahogy látszik, jellemezni fog még néhány száz évig, mint a most élő önhitt akarnokok összes művei vagy a vesztesekre jellemző nemzeti romantikánk.

Ezt a különbséget érhette a frissen díjazott Kertész Imre – mások nyomán – azon, hogy a »költők a világ törvényhozói«. Hogy szemben a politikusokkal, az ő alkotásaik – ha valóban megérdemlik a költő nevet – igazak. Kölcsey alkotása igaz: pontosan tudja, hogy Isten szánalmára szorulunk. Egyedül ugyanis odajutottunk, ahova. De jellemző, hogy dacára mindennek megszállottan megyünk előre a zsákutcában, a sosem értett Himnuszon morzsolgatva a könnyeinket, közben nagyokat rúgva minden szembejövőbe.”