Örömmel láthatjuk, hogy van olyan jelentős kérdés, amiben ciklusokon átívelő egyetértés mutatkozott Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon és Orbán Viktor kormányai között: kevesebb pénzt a honvédelemre!
„Inkább egyheti plusz nyugdíj, mint újabb fegyverek!”
(Kortárs magyar miniszterelnök a
honvédelmi büdzsé csökkentéséről.*)
Legalább fél éve tart a polgárháborús-háborús feszültség Ukrajnában. Hogy mit lépnek erre a szomszédok? Románia 700 millió lejjel, mintegy 50 milliárd forinttal növeli idei védelmi kiadásait, 2017-re pedig megduplázza a honvédelmi költségvetését, s ezzel teljesíti azt a NATO-elvárást, hogy a tagországok a GDP két százalékát fordítsák erre a célra. Lengyelország – ami már régóta GDP-je közel két százalékát fordítja katonai célokra, és 2014-es honvédelmi költségvetése minden eddiginél nagyobb – felgyorsítja helikopterbeszerzését. És Magyarország? Elkészülnek a tervek szerint mintegy százmilliárdba kerülő új Puskás Ferenc Stadion látványtervei.
Nagyságrendileg ennyibe kerülne a honvédségi helikopterbeszerzés is (a rendőrségi, mentő és katasztrófavédelmi képességekkel együtt elérheti a 150 milliárdot a beszerzés értéke), erre azonban egyelőre nincs pénz. Az év elején előállt az a helyzet, hogy alig volt biztonságosan repülőképes katonai helikoptere Magyarországnak. Miközben impozáns stadionépítési programot valósít meg az ország és 26 milliárdért indít sportegyetemet, a honvédelmi költségvetésünk reálértéken számolva évek óta csökken (2014-ben szinte csak a honvédelem kapott nominálértéken is kevesebbet, mint az előző évben) és a tervek szerint csak 2016-tól kezd majd el nőni évente a GDP 0,1 százalékával.
Ha ránézünk a poszt nyitóillusztrációjára, örömmel láthatjuk, hogy van olyan jelentős kérdés, amiben ciklusokon átívelő egyetértés mutatkozott Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon és Orbán Viktor kormányai között: kevesebb pénzt a honvédelemre!
Hogy lássuk, hova vezetett mindez, ideteszem a visegrádi országok és Románia dollárban, illetve GDP-arányosan számolt, honvédelmi költségvetését (a statisztikák értelmezéséhez hozzátartozik, hogy a magyar számok nem tartalmazzák a katonai nyugdíjakat, míg a többi országé igen, ez egy körülbelül 30 milliárd forintos tétel):
2012-ben gyakorlatilag annyit költöttünk a hon védelmére, mint a feleekkora népességű Szlovákia, kevesebb mint feleannyit, mint a hasonló nagyságú Csehország, és kilencedannyit, mint Lengyelország. Nincs még egy olyan állam a referenciacsoportunkban, ahol a GDP egy százalék alá esett volna a katonai ráfordítás, és különösen szomorú, hogy itthon éppen a nemzeti szuverenitás fontosságát nap mint nap hangsúlyozó Orbán-kormány idején következett be mindez (pedig a miniszterelnök évek óta rendszeresen beszél a világot átható nagy változásokról, amik a legritkább esetben szoktak teljes békében végbemenni).
A magyar közgondolkodásból – és sajnos a politikai elit gondolataiból – gyakorlatilag hiányzik a katonai veszélyérzet, mintha konszenzus lenne arról, hogy sosem múlnak el a békeévek. Szüleink és a mi nemzedékünk is úgy nőtt fel, hogy nem volt háború Magyarországon, és az emberek hajlamosak ezt a tapasztalatot indokolatlanul hosszú időre kivetíteni. Ráadásul részben még ez a háborúmentesség is illúzió: a '90-es évek délszláv háborúi idején többször is közel kerültünk ahhoz, hogy Magyarország a konfliktusok közvetlen résztvevője legyen – nem beszélve arról, hogy Szentlászló polgárai vagy a Koszovóba vitt vajdasági sorozottak révén nemzetünk közvetlenül is érintett volt ezekben a harcokban.
Az ukrajnai és a közel-keleti történések alapján nem kizárt, hogy egyszer napjainkra is úgy emlékszünk majd vissza, mint boldog békeévekre. Mert csak utólag derül ki, hogy mikor érnek véget a béke évei: a száz évvel ezelőtti történések előzményei, pláne következményei ugyancsak bőséges magyar tanulságokkal szolgálnak. Történtek ugyan pozitív dolgok is a magyar honvédelemmel a mögöttünk hagyott bő évtizedben, ilyen fejlemény például a Gripenek beszerzése és hadrendben tartása, az önkéntes tartalékosi rendszer vagy a Rábaállami megvásárlása, azonban a költségvetés alakulása jól mutatja, hogy az összkép kifejezetten borús. Mert fontosabb volt a tizenharmadik havi nyugdíj, a völgyhíd, a rezsicsökkentés meg az ócsai lakópark. Mert ezek – a katonai kiadásokkal szemben – vagy szavazatot hoznak (ráadásul sok-sok szavazatot) vagy üzletet. És hiába lennének hirtelen százmilliárdjaink a honvédelmünk fejlesztésére, az ehhez szükséges időt nem tudjuk megspórolni. Ezt az elvesztegetett évtizedet már nem adja vissza senki és semmi.
*
*: Ezt emlékeim szerint Gyurcsány Ferenc mondta friss miniszterelnökként 2004-ben, de egy akkori UFi-cikkemet leszámítva nem találok rá más forrást. Ha elhangzott, ha nem: mottónak sajnos hibátlan. Ahogy 2007-ben az A jövő visszahódításában, úgy most tavasszal, a Mandiner.Magyarország honvédelmi munkaanyagában is azt kellett, hogy írjuk, sokkal többet kellene az ország védelmére fordítanunk, ha nem akarunk csórén állni, ha majd egyszer zengeni kezd az ég.
Románia a kormányozhatatlanság határán – lassan egy hónapja tart a bukaresti politikai bénultság, nem látszik a kiút, a magyargyűlölő szélsőségesek előretörése és eurómilliárdok elvesztése a tét.
Idő kérdése, hogy Putyin már a megadási nyilatkozatot fogalmazza meg.
„Ez durva és arcátlan hazugság” – fogalmazott az orosz elnök.
A galaci incidens után Bukarest egy olyan rendelkezésre hivatkozott, amely rendkívüli egyeztetést tesz lehetővé a tagállamok között.
Az orosz vezető hangsúlyozta, hogy a történtek körülményeinek feltárásához szakértői munka szükséges.
Bekérették a román külügyiminisztériumba Oroszország bukaresti nagykövetét.
A BRFK folyamatosan tájékoztatást ad a szurkolókkal kapcsolatban.
A szervezett baloldal 2026 tavaszára lényegében széthullott.
Lengyelország
Románia
Szlovákia