Ezek a mai öregek!

Létezik egy olyan álszent, konfliktuselkenő frázis, amelyet politikusok előszeretettel vesznek elő párton vagy országon belüli törésvonalak napvilágra kerülésekor. Hogy ez nem generációk ütközése, az öregek és a fiatalok között egyaránt van rosszak meg rendes derékemberek, szeressük egymást, tagtársak, polgártársak, nemzettársak. Nyilván nem minden konfliktus generációs, de vannak ilyenek, méghozzá elég jelentősek. Amennyiben úgymond megvédem a nyugdíjakat – mégpedig úgy, hogy a jövő nyugdíjasainak megtakarításait beolvasztom a központi újraelosztásba – ugyanakkor pénzt vonok ki a felsőoktatásból, általában oktatásból, akkor az mi? Egyik nemzedék kedvében járok a másik nemzedék rovására, a tőle elvett pénzből. Ezt úgy hívják: generációk közötti kőkemény érdekharc. Egyelőre hideg, de mind inkább langyosodó nemzedéki polgárháború van Magyarországon. Amely (mint magamon is tapasztalom) egyre inkább leszivárog a hétköznapokba.    

Hogy mitől jutott eszembe legutóbb az „Ezek a mai fiatalok” öreges zsörtölődésének fonákja, amelyet egy Szenes Iván-dal tett halhatatlanná? A szokásos történet, velem legalábbis már vagy több tucatszor megesett az utóbbi évtizedekben. Nejemmel az Intercityn utazunk nyaralásunk helyszíne felé. Szolidan oldódó hangulatban, ami a néhány munkamentes nap által ígért élményeknek szól. Kellemesen lazulunk. Erre leül a velünk szembeni ülésekre egy nyugdíjas asszony, illetve egy nála jó néhány évvel fiatalabb nő, (a lánya, a húga vagy a sógornője, nem tudom, de mindegy is.) Ami viszont nem mindegy, az az volt, amibe belekezdett a nyugdíjas útitárs. Egészségügyi sztorikat adott elő útitársnőjének. Jó hangosan, hogy ne csak mi halljuk, de a körülöttünk ülők is. A több mint kétórás út alatt kimerítő előadásban volt részünk az illető rokoni és baráti körében lévő halálos betegségekről, balesetekről, kezelésekről, műhibákról, diszfunkcionális belső szervekről és szétroncsolódott testrészekről. Plasztikus, képszerű monológban leírva, alaposan részletezve.

Nem tenném ezt közkinccsé, ha egyedi dolog volna, nem pedig tipikusan ismétlődő jelenség. Öregek a vonaton, buszon, közhivatali ügyféltérben: mi másról beszélnének? Persze hogy a legutóbbi operációjukról. Nem hagyva ki a véres, gennyes mozzanatokat se, mi több, azokat jól kihangsúlyozva, úgy az igazi. És nem is csak a sajátjukéról. Hanem másokéról is. Nem ám csak szimpla általánosságban. Hanem a páciens, a kórház és az orvos nevével. Lehet, hogy ez valami időskorban jelentkező perverzió? A tinédzserkori „mindent megosztok a fészbukon” típusú exhibicionizmus öreg verziója? Mert némelyikük szinte kéjes büszkeséggel adja elő, hogy akkora béldaganata, epeköve, visszere volt, hogy olyat még a Főorvos Úr sem látott. Mintha valami aberrált verseny lenne, kinek lett nagyobb polipja, ki hány napig vizelt véreset. És valahogy senki nem szól rájuk. Hogy csendesebben tessék, mert ez magánügy, nem tartozik senkire önökön kívül, s főként nem korrekt egy harmadik személy betegségének iszonyú, viszolyogtató részleteit kitárgyalni annak háta mögött. Mi se szóltunk a nejemmel, ahogy a korábbi jó néhány alkalommal sem. Végigszenvedtük a dilettánsok fárasztó tudálékosságával előadott monológot.

Azon gondolkodván: máshol is így van ez? Egy francia, amerikai, japán, dél-afrikai szingapúri vagy katari nyugdíjas is ezzel traktálja az utazóközönséget, hogy a Doktor Úr mit hová dugott fel neki? Vagy ez helyi specialitás, lásd az eltorzult magyar alkat, a zsákutcás magyar (és persze tágabb, kelet-közép-európai) társadalomfejlődés bibói diagnózisát? Ami miatt ez a dolog mégis különbözött az eddigiektől, az volt, hogy fokozódó ingerültséget és utálatot éreztem belül. Korábban csak legyintettem az ilyesmire. Most viszont eszembe jutott, ami eddig nemigen. Vajon mi lenne, ha cserébe én is jó hangosan elkezdeném a következő ilyen nyugdíjasnál kifejteni, milyen pornófilmet láttam a legutóbb, valamint hogy kinek melyik testnyílásában járt életem során a nemi szervem? Jó nagy botrány, az lenne. Szörnyülködő nyugdíjas-had. Akiknek a vér és a genny nem tabu, de a sperma már az. De csak nyugi. Bár csöppet sem vagyok konzervatív – Gyulay Endre püspök úr valószínűleg szélsőliberálisnak nevezne – eszem ágában sincs szexuális élményeimmel irritálni olyan közönséget, amely erre nem vevő. De akkor miért nem vonatkozik ez az illemszabályi tilalomfa a műtétes sztorikra is, amelyek zaftos részletei számomra ugyanolyan gyomorforgatóak, mint egy vallásos embernek a pornó? Mert nem vonatkozik.

Hogy miért nem? Szerintem azért, mert demográfiailag öregedő társadalomban élünk. Persze öregszik egész Európa, de a földrészünk nyugati felénél a bevándorlók, vendégmunkások (köztük nem kis számban a kitántorgó magyar és szomszédos országbeli fiatalok) hoznak nem jelentéktelen vérfrissítést. Akiknek egy része előbb-utóbb állampolgár lesz. Ha nem ő, akkor a gyerekei. Velük már az ottani politika is szavazóként kalkulál. Nálunk ehelyett van egy öreges politikai kultúra, amely a hétköznapi viselkedéskultúrára, tabukezelésre is mindinkább rányomja a bélyegét, lásd fent. És hadd ne kelljen tiszteletköröket futnom. Igen, tudom és vallom, hogy nem szabad általánosítani, meg hogy nem minden öreg ilyen, jó részük nem ilyen, satöbbi. Persze. Nem is én általánosítok negatívan. A főáramú politika részéről van egy pozitív általánosítás, az öregekkel szembeni kritikátlanság. De mit csodálkozunk ezen, ha egyre nő az idősebbek társadalmon belüli aránya, még jó, hogy a politika nekik muzsikál.

Ami Magyarországon van, az nem annyira autokrácia, mint inkább gerontokrácia. Azért is rakta nyugodtan Hoffmann Rózsát meg a Klebelsberget irányító hogyishívjákot a Fidesz-politika oda, ahova, mert tudta: az egyetemisták (nem elírás, csak a viccbeli ügyeletes-helyettes szakaszvezetőt idéztem) nem számítanak. „Baszódjanak meg a fiatalok, úgyse szavaznak ránk!” – körülbelül ebben a James Baker-parafrázisban összegezhető a Fidesz ifjúságpolitikája, vagyis annak hiánya. (Mint ismert: Baker, mint republikánus külügyminiszter a szerinte inkább a demokratákra voksoló zsidó származású amerikaiakat jellemezte ekképp.) Ráadásul a fiatalok rosszabbak e tekintetben a magyar politikának, mint Bakernek a zsidók. Mert lassan senkire nem szavaznak, inkább elhúznak, ha lehet. Akkor minek erőlködjünk? Bezzeg az öregjeink, azok vonulnak, ha kell. Békemenetben, naná. (A Fidesz is tudta, kiféle-miféle ez a két ember ott, Hoffmann meg a másik borzadály, el is lettek takarítva a választási győzelem után. Önbizalom-elixírnek, az ifjúság leckéztetésére kellettek csak: mi ezt is megtehetjük, hogy ezeket rakjuk a nyakatokba, kedves jövő nemzedékek, mert ilyen szinten szarjuk le, mit gondoltok.)

Persze nem csak a „magyarok” tömegbázisát uralja a gerontokrácia, hanem a „demokratákét” is. Elég kimenni akármelyik balliberális tüntetésre, és megnézni a hangadó arcokat. „Huszonéves, senkiházi fiatalemberek úgy írnak kritikát, hogy még soha semmit nem tettek le az asztalra. Hát miért érdekeljen engem az ő véleményük?” – a jobboldalisággal nehezen vádolható Gálvölgyi János mondta ezt. (Amit hajdanán a huszonéves taknyosok nevében kértem ki magamnak.) A szoclib hátország most is önmagukat túlélt vén szent tehenekből áll, akik töretlen hévvel maifiataloznak. Csoda, hogy egy mai fiatal, ha egyáltalán szavaz, akkor az LMP-re, a 4K-ra vagy a Jobbikra? Ezekre, bazmeg? Soha! – mondja és igaza van. Volt az országban néhány ezer liberális, piacpárti szavazó, aki idén – bár a párt antiliberális társadalom-és gazdaságfilozófiája kifejezetten ellenszenves volt neki – csak azért is az LMP-re voksolt. Tudom, mert én is köztük voltam, és környezetemben is voltak sokan ilyenek. Mert az összefogásos, szárszós gerontokráciára azért se, soha többé. Schiffer András egy pillanatra a mi hősünk lett, amikor beszólt nekik, akkor is, ha amúgy nem értünk egyet.

Nyilván megkapom majd, hogy hogy én is megöregszem, de tök felesleges erre figyelmeztetni. Merthogy pont azért írom ezt, mert öregszem. Bizony, hogy öregszem. 37 vagyok, maholnap negyvenes leszek, az egy idén érettségizőnek már vénség. Ősi vagyok neki, mint az ősei. Az apja, aki már én is lehetnék. A hajam ritkább, a hasam nagyobb lett. Bölcsészkoromban hordószám vedeltem a sört, és nem látszott hasamon. Ma már nem iszom sört, ellenben futok a parkban, mégse akar lemenni. És mind nagyobb empátiával nézem a fiatalság hajdani bálványait. Akik bekokózva felkenték magukat egy villanyoszlopra, vagy csendesen túladagoltak valamit intravénásan. Mondván: ha ilyen az öregség, akkor nem akarok megöregedni. Én nem vagyok bálvány, és valószínűleg már nem is leszek. De azt megkérdezem: muszáj, hogy az öregség ilyen legyen? Én is ilyen leszek? Remélem, hogy nem. Hogy másképp fogok, másképp fogunk megöregedni, és öregként élni, mint a fent írt negatív példák.