Mintha újra egy zátony felé sodródnánk

„A 2008-as globális gazdasági válság kitörése összefüggésbe hozható a lelkiismeret felébredésével?

A válság társadalmi hatása pozitív és negatív is lehet. Rooseveltet szokás idézni, aki szerint minden válság jó és hasznos, mert a megmerevedett struktúrákat szétrombolja, és utat nyit az új, jobb megoldásoknak. De tegyük hozzá: akkor igaz ez, ha egy adott társadalom józanul, bátran, következesen dolgozik a megújuláson. Sajnos Magyarországra ez nem igazán jellemző. Hogy hogyan kell egymással összefogva győztesen kikerülni egy válságból, ezt még meg kell tanulnunk. Arra egyelőre senki sem tudja a választ, hogy ez eddig miért nem sikerült. Újra és újra azt kérdezem a kollégáimtól, hogy Magyarországnak miért megy rosszabbul, mint a szomszéd országoknak, akik szegényebbek voltak nálunk, majd megelőztek. Mi az oka annak, hogy a magyar társadalom az elmúlt huszonöt évben elfecsérelte lehetőségeit? A válasz még várat magára.

A könyvében azt is írja, hogy komoly problémákat okoz, amikor a szenvedélyek és az érzelmek kezdenek uralkodni a józan ész helyett. Ez okozhatja a sorozatos kudarcainkat?

Ez többek között abból fakad, hogy az emberek gyengének érzik magukat. A gyenge ember pedig védekezni akar, ezért támad, és a támadásban már benne lehet a szenvedély, de akár a rajongás és a gyűlölet is. Nálunk ez a gyengeség részben abból fakad, hogy az elmúlt kétszáz évben többször is elindult a polgárosodás, de újból és újból zátonyra futott. Most épp mintha újra egy zátony felé sodródnánk. Egy igazi polgár úgy érzi, és azt vallja: „Én vagyok én, vállalom magam. Ez itt az én házam, az én vagyonom, az én munkám, az én tudásom. Ez az én társadalmam, aminek szabad, felelősségteljes és büszke tagja vagyok.” Ez a tudat még gyenge a magyar társadalomban. Nem nőttek fel az erős autonóm személyiségek. Gyengék, elveszettek, bizonytalanok vagyunk. Félünk, nem találjuk a helyüket, nem tudjuk, hol és hogyan keressük a megoldást problémáinkra. Forgunk keserű levünkben, és/vagy a csodára várunk.

Azt állítja, hogy ha megismerjük a függőségeinket, akkor közelebb juthatunk a megoldáshoz.

Mostanában egy új könyv kéziratán dolgozom. Az lesz talán a címe, hogy: »A Szabadság játékai«. Örömteli és keserű játékai. A borítón két gömb alakú üvegváza vagy akvárium látható. A baloldaliban halak úszkálnak, a jobboldali üres. Majd az egyik bátor kis hal nem bírja már elviselni az adott, zsúfolt világot: gondol egy nagyot és hatalmas erőfeszítéssel kiugrik eddigi világából. Azt a pillanatot látjuk, amint épp repül a szabadság felé, de a következő pillanatban a szabadság helyett a másik akváriumba csöppen/csobban bele. Mintha rólunk, emberekről szólna ez a kép. A szabadságnak vannak remek pillanatai, de a következő pillanatban ránk zárulhatnak egy újabb börtön rácsai. Önmagában már az is csoda, hogy egyáltalán beszélhetünk szabadságról. Mert köt bennünket a genetikánk, az egészségi állapotunk, a családunk, a gyermekkori környezetünk, az iskoláink, a munkánk, anyagi helyzetünk, meghatároz minket az adott társadalom rendszere és állapota, múltja, várható jövője, és ezer más dolog. Mindezek ellenére kell megpróbálnunk kitörni és szabaddá válni.”