Lesajnált magyar katonaság

„A legtöbb újságírónak – akár bevallja, akár nem – vannak mániái. Témák, amikhez időről-időre visszatér, események, amelyekről kényszeresen ír, sztorik, amik nem hagyják nyugodni. Kimondom, amit ki kell mondanom: az én egyik ügyem a honvédtisztképzés.

Kevés dolog tud annyira bosszantani, mint amikor a Magyar Honvédségről bármilyen beszélgetésen szinte kizárólag a lesajnálás kerül elő. Persze, a haditechnika jórészt elavult, sok tábornok pocakos, borzasztó lehetett a felesleges sorkatonai szolgálat, de van valami elszomorító abban, ahogy a magyar társadalom jelentős része saját hadseregére tekint. Nem csak bezzegNyugaton, hanem minden ép lelkületű országban anyagi és erkölcsi megbecsülés övezi a legnehezebb szolgálatot vállalókat. És ez nem függ össze csúnya-csúnya imperialista háborúkkal: a fegyveres konfliktusokat hírből sem ismerő Svájcban mai napig szinte minden felnőtt férfi tartalékos katona is egyben, s az ország katonai doktrínája területvédelemre épül. Pedig ők tényleg nem a balkáni puskaporos hordón üldögélnek, és nem a szomszédban a létező legkonvencionálisabbb eszközökkel vívott háborút figyelik aggódva keleti szomszédjukban, mint kishazánk.

Ráadásul – személyes tapasztalat – ez a katonaság már nem az a katonaság. Újságíróként az elmúlt években számos kellemes csalódás ért, felkészült, szakmájukhoz kiválóan értő, idegen nyelven is szabatosan beszélő fiatal tiszteket ismerhettem meg. Akik szinte kivétel nélkül életük nagy eseményeként emlegették hagyományosan augusztus 20-án letett tiszti esküjüket.”