1989-ben fényképezőgéppel a nyakamban jártam Budapest utcáit. Nyomokat rögzítettem huszonöt évvel ezelőtt, és talán éppen most jött el az ideje annak, hogy mindezeket feltárjam és közzé tegyem.
„− Azt mondd meg, Antoine,
mi az hogy változás?
− Várjál csak, Desiré,
egyfajta tyúktojás.“
(Cseh Tamás – Bereményi Géza: Ding-deng-dong I.)
Amint az anekdotából ismert, a már bomlott elméjű néhai pártfőtitkár Kútvölgyi úti kórházi szobájában televíziós közvetítésen követte Nagy Imre újratemetésének eseményeit, amikor hirtelen felpattant ágyából és öltözködni kezdett. A szobába belépő Rétsági professzor – az Öreg kezelőorvosa – és Kádár között állítólag a következő rövid párbeszéd zajlott le. „Hova, hova, Kádár elvtárs?“ – kérdezte a professzor, mire Kádár a következőt válaszolta: „Hova, hova, hát megyek az Imre temetésére! Látom, már mindenki ott van“. Végül nem telt el egy hónap, és a harmincegy évvel korábban akasztófára juttatott, majd arccal a föld felé temetett egykori harcostárs bírósági rehabilitációjának napján Kádár elvtárs is átlépett a túlvilágra.
Emlékszem, elviselhetetlen hőség volt ezen a napon, és a színről történt csöndes lelépés szinte alig érte el az utca emberének ingerküszöbét. Már mindenki a változás lázában égett; Kádár személyén még életében, egyik pillanatról a másikra gyalogolt át a történelem, az élen pedig egymást taposva saját elvtársai haladtak. Hogy aztán negyedszázad múltán újra és újra azon vegyük észre magunkat, hogy még mindig a szemével egykor cinkosan csippentő Kádár János poggyászát vonszoljuk.
Az 1989-es év a változás éve, a még népköztársaság és a majdnem köztársaság szokatlan időszaka volt annak minden piszkos alkujával, hatalmi játszmájával, eredeti tőkefelhalmozásával, gyomorforgató pálfordulásaival, szellemi és közéleti pezsgésével, valamint hónapok múltán hamar elillanó eufóriájával együtt. Azonban 1989-ben egy lelakott ország megroggyant társadalmának a képe is megmutatkozott, amelyben a ma sokak által visszasírt biztonság és rend minden volt, csak nem valódi biztonság és nem valódi rend.
Sokkal inkább volt az egyre slamposabban muzsikáló diktatúra langyos akolmelege, amelyben a hallgatásért cserébe – aki nincs ellenünk, az velünk van – békén hagyott a gazda. Viszonylagos jólétünk és szabadságunk, legvidámabb barakklétünk is legfeljebb Ceaușescu Romániájával, Honecker NDK-jával, vagy a Szovjetunióval szemben volt értelmezhető, csak hogy a legneccesebb testvéri barakkokat említsük. Azonban mindezért végül túl nagynak bizonyult az ár, amelynek kisebb-nagyobb részleteit a mai napig pengetjük. Mert a társadalom a rendszerváltozás hajnalán alapvető öngyógyító reflexek hiányában, a múlttal történő tisztázó szembenézés elutasításával – amelyért a régi-új politikai és kulturális elitet súlyos felelősség terheli – tárt karokkal várta a nyugati életszínvonal mielőbbi beköszöntét, ami reményei szerint gyógyírt jelentett volna minden bajára.
Ez a poszt nem kíván a rendszerváltozást követő időszakkal foglalkozni, sokkal inkább a huszonöt évvel ezelőtti hétköznapok néhány töredékét szeretné megmutatni egy akkor tizenéves kamasz szemszögéből.
1989-ben ugyanis fényképezőgéppel a nyakamban jártam Budapest utcáit. Ekkor még alapos szakmai felkészültség és képzettség hiányában ösztönösen, a saját kedvemre fotografáltam gyakran olyan apró részleteket, amelyekről már az expozíció pillanatában gyanítottam, hogy rajtam kívül aligha fog érdekelni bárkit is. Az akkor készült fotókkal igazából nem volt semmi tervem – leginkább a precízen megcsinált negatívtartóimnak dolgoztam –; azonban kényszeresen azt éreztem, hogy a magam módján rögzíteni akarom azokat az időket. Az 1989-es évnek végül számtalan negatív lett az egyenlege, fekete-fehér Fortepan és ORWO tekercsek tucatjai őrzik az akkor elkapott pillanatokat. Köztük olyan események tűnnek fel, mint a köztársaság októberi kikiáltása a budapesti Kossuth téren vagy a gellérthegyi vörös csillag lokális népünnepélybe hajló, kedélyes szanaszét flexelése.
Nyomokat rögzítettem huszonöt évvel ezelőtt, és talán éppen most jött el az ideje annak, hogy mindezeket feltárjam és közzé tegyem. A most bemutatott tizenöt felvétel nem több felületes válogatásnál, hiszen további jelentős munkát ad a negatívok alapos átböngészése és feldolgozása. Nem foglalkoztam a professzionális digitális utómunkával sem, mert meggyőződésem, hogy a két és fél évtizedes koszok és karcok hitelt érdemlően nyomták rá bélyegüket a fényérzékeny emulzióra.
•
„Sehol semmi veszély, gondolta Dobrovics, miközben mindegyik érzékszerve részese volt az esőnek. Olyan ez, mint a korszak, amiben élek. Tudnivaló, hogy majdan úgyis eláll ez az eső, pedig most végeláthatatlannak tűnik. Gyengül, erősödik, ahogyan a cseppek száma ingadozik, de szanaszét fog hullani ez az eső, nyom nélkül eltűnik a földben, még az emléke sem maradandó.“
(Bereményi Géza: Vadnai Bébi)
Az új magatartásformák ugyanúgy terjednek, mint a járványok, és a 21. századra a túlzások vették át a főszerepet az emberi viselkedés alakításában; az ok az „egyharmados kisebbségek” és a „szuperterjesztők” felemelkedése – állítja önkritikus könyvében Malcolm Gladwell.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Az angol beteg című film magyar főhősének valódi élete lenyűgöző, interaktív albumot ihletett: tartalmában és esztétikájában is méltó ajándék kerülhet a karácsonyfák alá.
Az ESG, azaz a fenntartható szempontok szerinti teljesítmény javítása érdemben segíthet a tőkeköltségek csökkentésében, különösen részvénykibocsátásoknál, de az eredmények ágazatonként, vállalatmérettől és földrajzi helyzettől függően jelentősen eltérhetnek. A kérdés az, hogy elég-e egy jó ESG-értékelés ahhoz, hogy tartós pénzügyi előnyt teremtsen.
Legismertebb labdarúgónk példája azt mutatja, hogy nem az eszközkészlet számít, hanem hogy mi jön belülről.
Sokkal fontosabb és súlyosabb problémákkal bajlódunk, mint pár éve, amikor a mozgalmatok elfoglalta az agonizáló baloldal helyét a céges érdekeltségek miatt.
Minden nap délután kettőkor és ötkor nyitják meg a vásárlási lehetőséget.
Az EB Magyarországi Képviselete azt írta, az uniós bíróság ítéletének tartalmával a magyar sajtóban és közéletben számos félreértés és tévhit terjedt el.
