Az én nyolcvankilencem – Kádár és mi IV.

„− Azt mondd meg, Antoine,
 mi az hogy változás?
− Várjál csak, Desiré,
 egyfajta tyúktojás.“

(Cseh Tamás – Bereményi Géza: Ding-deng-dong I.)

Amint az anekdotából ismert, a már bomlott elméjű néhai pártfőtitkár Kútvölgyi úti kórházi szobájában televíziós közvetítésen követte Nagy Imre újratemetésének eseményeit, amikor hirtelen felpattant ágyából és öltözködni kezdett. A szobába belépő Rétsági professzor – az Öreg kezelőorvosa – és Kádár között állítólag a következő rövid párbeszéd zajlott le. „Hova, hova, Kádár elvtárs?“ – kérdezte a professzor, mire Kádár a következőt válaszolta: „Hova, hova, hát megyek az Imre temetésére! Látom, már mindenki ott van“. Végül nem telt el egy hónap, és a harmincegy évvel korábban akasztófára juttatott, majd arccal a föld felé temetett egykori harcostárs bírósági rehabilitációjának napján Kádár elvtárs is átlépett a túlvilágra.

Emlékszem, elviselhetetlen hőség volt ezen a napon, és a színről történt csöndes lelépés szinte alig érte el az utca emberének ingerküszöbét. Már mindenki a változás lázában égett; Kádár személyén még életében, egyik pillanatról a másikra gyalogolt át a történelem, az élen pedig egymást taposva saját elvtársai haladtak. Hogy aztán negyedszázad múltán újra és újra azon vegyük észre magunkat, hogy még mindig a szemével egykor cinkosan csippentő Kádár János poggyászát vonszoljuk.

Az 1989-es év a változás éve, a még népköztársaság és a majdnem köztársaság szokatlan időszaka volt annak minden piszkos alkujával, hatalmi játszmájával, eredeti tőkefelhalmozásával, gyomorforgató pálfordulásaival, szellemi és közéleti pezsgésével, valamint hónapok múltán hamar elillanó eufóriájával együtt. Azonban 1989-ben egy lelakott ország megroggyant társadalmának a képe is megmutatkozott, amelyben a ma sokak által visszasírt biztonság és rend minden volt, csak nem valódi biztonság és nem valódi rend.

Sokkal inkább volt az egyre slamposabban muzsikáló diktatúra langyos akolmelege, amelyben a hallgatásért cserébe – aki nincs ellenünk, az velünk van – békén hagyott a gazda. Viszonylagos jólétünk és szabadságunk, legvidámabb barakklétünk is legfeljebb Ceaușescu Romániájával, Honecker NDK-jával, vagy a Szovjetunióval szemben volt értelmezhető, csak hogy a legneccesebb testvéri barakkokat említsük. Azonban mindezért végül túl nagynak bizonyult az ár, amelynek kisebb-nagyobb részleteit a mai napig pengetjük. Mert a társadalom a rendszerváltozás hajnalán alapvető öngyógyító reflexek hiányában, a múlttal történő tisztázó szembenézés elutasításával – amelyért a régi-új politikai és kulturális elitet súlyos felelősség terheli – tárt karokkal várta a nyugati életszínvonal mielőbbi beköszöntét, ami reményei szerint gyógyírt jelentett volna minden bajára. 

Ez a poszt nem kíván a rendszerváltozást követő időszakkal foglalkozni, sokkal inkább a huszonöt évvel ezelőtti hétköznapok néhány töredékét szeretné megmutatni egy akkor tizenéves kamasz szemszögéből.

1989-ben ugyanis fényképezőgéppel a nyakamban jártam Budapest utcáit. Ekkor még alapos szakmai felkészültség és képzettség hiányában ösztönösen, a saját kedvemre fotografáltam gyakran olyan apró részleteket, amelyekről már az expozíció pillanatában gyanítottam, hogy rajtam kívül aligha fog érdekelni bárkit is. Az akkor készült fotókkal igazából nem volt semmi tervem – leginkább a precízen megcsinált negatívtartóimnak dolgoztam –; azonban kényszeresen azt éreztem, hogy a magam módján rögzíteni akarom azokat az időket. Az 1989-es évnek végül számtalan negatív lett az egyenlege, fekete-fehér Fortepan és ORWO tekercsek tucatjai őrzik az akkor elkapott pillanatokat. Köztük olyan események tűnnek fel, mint a köztársaság októberi kikiáltása a budapesti Kossuth téren vagy a gellérthegyi vörös csillag lokális népünnepélybe hajló, kedélyes szanaszét flexelése.

Nyomokat rögzítettem huszonöt évvel ezelőtt, és talán éppen most jött el az ideje annak, hogy mindezeket feltárjam és közzé tegyem. A most bemutatott tizenöt felvétel nem több felületes válogatásnál, hiszen további jelentős munkát ad a negatívok alapos átböngészése és feldolgozása. Nem foglalkoztam a professzionális digitális utómunkával sem, mert meggyőződésem, hogy a két és fél évtizedes koszok és karcok hitelt érdemlően nyomták rá bélyegüket a fényérzékeny emulzióra.  

•

„Sehol semmi veszély, gondolta Dobrovics, miközben mindegyik érzékszerve részese volt az esőnek. Olyan ez, mint a korszak, amiben élek. Tudnivaló, hogy majdan úgyis eláll ez az eső, pedig most végeláthatatlannak tűnik. Gyengül, erősödik, ahogyan a cseppek száma ingadozik, de szanaszét fog hullani ez az eső, nyom nélkül eltűnik a földben, még az emléke sem maradandó.“

(Bereményi Géza: Vadnai Bébi)