Pártosság, sajtó, szabadság

Mindig visszás egy kicsit, amikor politikai erőknek elkötelezett médiumok vagy civilnek nevezett szervezetek arról beszélnek, hogy nincs független civil, nincs független újságíró. A cél egyszerű: egyrészről legitimálni kell saját kendőzetlen pártosságukat, másrészt el kell ültetni a fejekben, hogy nincs harmadik út. Például ha nem vagy kritikátlanul kormánypárti, akkor bizony bajnaista, gyurcsányista vagy balliberális értelmiségi vagy. Esetleg kommunista. Punktum.

Körmendy Zsuzsanna csütörtöki cikkének felütése szerint aki magát független újságírónak vallja, az valójában baloldali vagy liberális érdekeket szolgál. Értem a hátteret: a sokat kárhoztatott „független szakértői” mítoszt, a reformkommunistából neoliberálissá vedlett ún. „balliberális” értelmiség és politikai osztály sokáig kifizetődő porhintését. Erről már sokat írtunk a Mandineren is, mostanában főleg arról, hogy ez az egész hókuszpókusz megbukott. Egyre kisebb hatóköre van az elmúlt huszonpár évet meghatározó figuráknak. Másképp szólva: senkit sem érdekelnek.

Politikai értékválasztásoktól független politikai újságírás lehet, hogy nincs; de politikai pártoktól független, valamint cenzúrától és öncenzúrától mentes sajtó igenis van. Az ilyenféle sajtónak az az ismérve, hogy félelem nélkül képes tájékoztatni minden ügyről, akármelyik oldalt is érintse az. Vannak olyan, a Magyar Nemzet szerint „húsbavágó” ügyek (reklámadó, útépítőcég-adó), ahol véleményük eltért a kormányétól, de ezek a vitatémák mennyiben vannak összefüggésben egyes nagyvállalkozók érdekeivel és ezeknek mennyi közük van magához a napilaphoz? Meddig nyújtózkodhat a Magyar Nemzet?

A napilap korábban heteken keresztül közölte a Simon Gáborról szóló cikkeket, de hová tűnt mostanára a hírekből ez a Simon Gábor nevű ember, akinek a 200 milliójáról egyébként még mindig nem tudunk semmit? És miért mellőzték a híreket kormánypárti politikusok kényelmetlen ügyeiről? Aztán ott volt Kovács Béla esete. A „kémügyet” szintén a Magyar Nemzet robbantotta ki, de az EP-választás óta aztán semmit sem hallottunk Kovács Béláról. Akár még orosz kém is lehet.

Egyes nyugati országokban (pl. Franciaország vagy Nagy-Britannia) a politikai baloldal legélesebb kritikusai a baloldali lapok, a jobboldalt pedig a jobbos sajtó kritizálja, ha kell, keményen. Minél kevesebb a politikai ideológiai és érdekazonosságból fakadó önkorlátozás és minél távolabbi a függetlenség a napi pártpolitikai kommunikációtól, annál egészségesebb a közélet, annál hitelesebb a sajtó.

Mindez nem csak az egyik oldalra igaz, a baloldali sajtót sem kell felmenteni hasonló bűnei alól. Viszont tévedés azt állítani, hogy csak ez a két véglet létezik Magyarországon. Az online hírportálok zöme beszámol mind a baloldal, mind a jobboldal visszásságairól. Megírja a hírt. Megírja a cáfolatokat. Igyekszik eljuttatni az olvasóhoz az összes információt, amiből össze lehet rakni egy történetet, ami alapján megfontolt véleményt lehet formálni. Mondhatni: újságot ír. Ez a mi munkánk – a Magyar Nemzetnek, nekünk, másoknak –; és nem is kevés.