Provokátorok és bérháborgók között

„A felvonulók azt hazudják, hogy a melegek elfogadása és a kölcsönös tolerancia jegyében mennek ki az utcára. De nincs az a mennyiségű szappanbuborék, amely el tudná fedni a fel-felbukkanó valódi érzelmeket: a keresztény, nemzeti, családcentrikus középosztállyal szembeni frusztrált gyűlöletet, amely hol gúnyos megjegyzésekben, hol primitív trágárság formájában jut kifejezésre. Évről évre, menetrendszerűen.

A velük szemben felsorakozó buzizók azt hazudják, a családi értékek védelmében vonulnak fel, pedig valójában ugyanaz a vágy fűti őket, mint a kordon túloldalán egy harcos kisebbséget: szeretnének hétköznapi hősök lenni, akik jól odacsapnak az ellenségnek, hogy aztán otthon a kocsmában, haveri körben bezsebeljék az ezért járó, kétes értékű elismerést.

Ezeket az embereket nem érdeklik a homoszexuálisok elfogadása, vélt vagy valós kirekesztése, az ellentábort pedig végképp nem meggyőzni akarják, hanem megsemmisíteni, elhallgattatni. Amikor a szakállas papnak öltözött félkegyelmű faszt rajzol Nagy-Magyarországra, nem gondol bele, hány olyan ember él a Kárpát-medencében, aki érzelmileg kötődik ehhez a szimbólumhoz, és mellesleg a saját neméhez vonzódik. Ugyanez fordítva: amikor a mocskosbuzizó válogatás nélkül buziz le bárkit (nem csak a Pride-on vonaglókat), nem gondol bele, hogy ezzel saját táborán belül is hány tisztességes, nemzetben gondolkozó homoszexuálist sért meg.”