A magyar tűzoltó dicsérete

„Nagyjából tíz éve veszek részt nyári nomádtáborok szervezésében, önkéntes csapatban. Őszintén mondom, hogy a munka rendkívül lelkesítő, ráadásul hatalmas emberismeretre lehet szert tenni általa. Ahogy a legtöbb hasonló (értsd: önkéntes) kezdeményezés, ezek a táborok sem működnének külső felajánlások, szívességek, segítő hozzáállás nélkül. Kölcsön sátor innen, lajtoskocsi onnan, programlehetőség 80-100 főnek amonnan. Persze ami szervezésileg/költségvetésileg megkönnyebbülés, emberileg annál összetettebb: kérni mindig nehezebb. (...)

Akad azonban egy társaság, akikben még soha, semmilyen körülmények között nem csalódtunk, járjunk az ország bármely vidékén: a magyar (önkéntes és hivatásos) tűzoltóké. Persze a mintám nem túl nagy, nem is – úgymond – reprezentatív, de ami évről évre papírforma szerint megtörténik, nyilván több szabályt erősítő kivételnél.

Legyen szó kölcsön tartályról, a teljes tábori fürdővízellátás megoldásáról, a gyerekeknek tartott rögtönzött felszerelés-bemutatóról, a tűzoltókban mindig, feltétel nélkül partnerre találtunk. (...)

Mindezért a »Mivel tartozunk?« kérdésre a legdurvább válasz a »Dobjatok valamennyit a benzinpénzbe, amúgy pedig egészségetekre!« volt. (Az általában elhangzó »Semmivel!« és »Ugyan már!« mellett.)