A világkiállítás magyar pavilonjáról

„Igen, A MALOM terv mellőzése egyszemélyi döntésem volt, a megbízásom feljogosított erre. Egészen pontosan: kötelességemmé tette, hogy azt a látványtervet támogassam, annak az elképzelésnek a megvalósítására törekedjem, amelyet lelkiismeretem és legjobb belátásom szerint legmegfelelőbbnek és reálisabbnak látok.

Abszurd volna, ha egy épület sorsáról - vagy egy focimeccs góljáról - népszavazás döntene. Egy szavazásnak, vagy a szakmának helyes és lehetséges eldöntenie, hogy 45 pályázat közül melyiket tartja a legszebbnek, mutatósabbnak, elegánsabbnak. De nem népszavazás dönt arról, hogy milliárdokból mi épüljön meg. Azért sem, mert ha a terv kudarcot vall, a népet, vagy a tizenöt szakmabelit nem lehet felelősségre vonni a döntéséért. A kormánybiztost azonban lehet. Mint ahogy a bíró felel a gólok megítéléséért. A felelősség nem osztható szét ötezer néző között. Ezért - is - van szükség kormánybiztosokra, meg államtitkárokra meg miniszterekre és vezérigazgatókra és őrnagyokra és ezredesekre. Azért van szükség rájuk, hogy minden döntés mögött álljon ott valaki, aki felel azért a döntésért. A világ valószínűleg a felelőtlen döntések miatt (is) tart a csőd fele, de akár így van, akár nem: én a magam felelősségét nem kívánom áthárítani másokra.

Ennyire párját ritkítja ma Magyarországon az, ha valaki dönteni mer valamiben? Az, aki dönt - ha van egy kis esze - jó döntést szeretne hozni. A jó döntéshez pedig előzetesen tájékozódni fog, fix pontokat keres. Egyik ilyen fix pont a zsűri véleménye: miként értékelte, hogyan rangsorolta a beérkezett 45 pályázatot. A zsűri döntése lényeges kiindulópont. De természetesen nem kizárólagos, nem perdöntő, nem mindent eldöntő, nem megfellebbezhetetlen.

Ha úgy volna, miért is volna szükség kormánybiztosra? A kormánybiztos egyébként nem köteles pályázatot kiírni a megvalósítandó tartalomra - tehát a pavilonépületre sem - csakis a kivitelezésre. A kormánybiztos megtehette volna, hogy felkér egy építészt s arra bízza a tervezést. De a legnagyobb jóhiszeműséggel látványpályázat kiírása mellett döntött. Amelynek, szemben a tervpályázattal, s szemben azzal, amit sokak képzelnek, nem kötelező érvényű az eredménye. Mondjuk úgy: tájékoztató jellegű. A szakmai szervezetek - azok, amelyek egy tervpályázat esetén részt vettek volna a zsűriben – ugyanígy, alanyi jogon részt vettek a látványötlet pályázat zsűrijében is. A felkért 6 zsűritag pedig ugyancsak szakmai területekről érkezett, a pontos névsor a mai napig olvasható .

A MÉK és a MÉSz részvételét magától értetődőnek tekintettük, s rájuk bíztuk, kiket delegálnak a zsűribe. Megtehettük volna, hogy nem hívjuk meg őket. De a célunk nem az volt, hogy minél kevesebb véleményt ismerjünk meg, hanem, hogy minél többet. A ténylegesen megalakult, ülésező és pontozással véleményt kialakító zsűri összetételét és eljárását senki nem bírálta, nem vitatta, mindenki elfogadta. Vagyis azét a zsűriét, amelyik szavazott, benne a szakmai szervezetek képviselőivel.

Miről tájékoztatott tíz magasan kvalifikált szakember véleménye a beérkezett 45 pályaművel kapcsolatban? Arról, hogy legtöbbre A MALOM pályázatot értékelték, rögtön utána az ALAKOR pályázatot, szerencsétlenül ráragasztott fedőnevén: a sámándobosat. (Ez a sámándob az egyik botránykő. Olyanok, akik nem is látták a terveket, szörnyülködnek a sámándobon. Felemlegetésben ezt követi az életfa szimbóluma – amitől az olaszok olyannyira nem tartanak, hogy az Expo főterén Michelangelo rajza által ihletett szobrot emelnek neki.)

A kormánybiztos pedig nem a neki legjobban tetsző tervet emeli ki – hiszen az különdíjat kapott, de nem került be az építészeti tervezési programba -, hanem nekilát felmérni a megvalósíthatósággal kapcsolatos szempontokat, számokat és valószínűségeket. Az derül ki számára, hogy a legmagasabbra rangsorolt két látványterv közül az egyik problémásabb, a másik kevésbé az. A határidők fojtogatóan szorosak. Dönteni kell.”