Visztulagate

„A kormányfő a lehallgatás tényét a középpontba állítva igyekszik elterelni a figyelmet a beszélgetések tartalmáról, s arra hívja fel a figyelmet, hogy ez az első kísérlet 1989 óta, hogy illegális módszerekkel buktassák meg a kormányt. Az ügyben megbukott belbiztonsági szolgálat pedig magát nevetségessé téve a Wprost főszerkesztőjének laptopját próbálja lefoglalni, sikertelenül. Az újságíró-társadalom háborog, amiért 1989 óta először használták fel nyíltan a titkosszolgálatot a média ellen, az ellenzék pedig az érintettek lemondását követeli. A botrány egyre dagad, s egyre jobban rengeti nemcsak a kormány ez idáig stabilnak látszó hatalmát, hanem magát a lengyel politikai rendszert is. A politikai elit iránti bizalom megcsappant, a Polgári Platform támogatottsága 25 százalékra csökkent, míg az ellenzéki Jog és Igazságosságé 32-re nőtt, s így már maga Tusk sem zárja ki az előre hozott választások lehetőségét.

Áll tehát a bál, s joggal vetődik fel a kérdés, ki, kik állhatnak a lehallgatások mögött. Nem Lengyelországban lennénk, ha az elsők között ne merülne fel az orosz kéz lehetősége. Tény, hogy a sokak által az Egyesült Államok »európai trójai falovának« tekintett Varsó az ukrán válság kapcsán sok borsot tört Moszkva orra alá, de ugyanennyire érdekelt lehet ebben a Tuskékat gyűlölő Kaczynski pártja is, mint ahogy a kormányzásba belekényelmesedett PO-n belüli ellentétek ilyen feloldása sem zárható ki teljesen. A megrendelő kiléte talány, az azonban egyértelmű, hogy a Visztulagate néven elhíresült botrány a lengyel kormányzó eliten súlyos sebet ejtett, hiszen ha a kabinet kihúzza is a jövő őszi választásokig, a beszélgetések tartalma önmagáért beszél. Emellett az is tény, hogy hiába a sokéves stabilitás, a hatalomért naponta meg kell küzdeni.”