Piszkálódás a pókkal

„Orbán Viktor ellenszegülése viszont teljességgel felesleges volt. Azzal érvelt, hogy ezt ígérte a magyar választóknak, na meg a nemzeti érdekre hivatkozott. Természetesen ez erőteljes mellébeszélés, mert az EP-választás előtt semmit sem ígért, legfeljebb követelt, több tisztelet a magyaroknak – ez politikai szempontból teljességgel értelmezhetetlen.

A nemzet szó pedig már régóta takaró nála – akkor kapja elő, amikor saját pártja érdekeit helyezi előtérbe. Magyarán Brüsszel csak küldje a halomnyi pénzt, amit a norvég pénzalapra és fácánra vadászó Lázár János kancelláriaminiszter ügyesen szétoszt, viszont ne tegye szorosabbá az együttműködést, és lehetőleg ne szóljon bele, amikor Budapest politikai boszorkánykonyháján éppen kifőznek valami unortodox katyvaszt. Márpedig Juncker miniszterelnöksége idején helyettese, Jean Asselborn luxemburgi külügyminiszter és a szintén a nagyhercegségből származó Viviane Reding igazságügyi uniós biztos többször nekiment a magyar kormány intézkedéseinek, például a médiatörvénynek.

És Orbán, aki a kétharmados parlamenti túlsúlyával rendre visszaél, nem felejt. Pedig rájöhetne, hatalma csupán Záhony és Hegyeshalom között érvényesül, amint kimegy Brüsszelbe/Strasbourgba – elhíresült szófordulatával élve – kokit és sallert kap. És bár Brüsszel nem olyan bosszúálló, mint a magyar kabinet, az unió sem felejt, és lassan-lassan ráteheti a kezét a Magyarországot még mozgásban tartó pénzcsapra…”